Március van, ismét március. A csípősen hűvös szellő végigszánt fürtjeimen, hogy "megráncigálja" ruhám is egy egészen kicsit. Közeleg a tavasz, érzem a szél illatából, dallamosan suttog az új virágzás kezdetéről. Tekintetem szomorkásan réved a semmibe: a tavasz az élet kezdetének jelképe, de valaki számára most kezdődik meg a hattyútánc, az utolsó boldog időszak a halál előtt. Hogy ki lesz ez a szerencsétlen? A sors kezében van a dolog, de egy biztos, remegő és halványuló jobb kezem egyértelmű jelét szolgáltatja a ténynek: hamarosan ennem kell, ehhez pedig szerződés kell, azaz valakinek ismét az álmai hozzák majd el a legnagyobb szomorúságot. Ironikus.
Fáradtan dőlök hátra a székemben. Most még a lugasban bimbózó növények sem képesek erőt adni. Kimerültem. Sokkal jobban, mint eddig bármikor... Nem akarok enni... Az égre tekintek, s elgondolkodom azon a lehetőségen, csak egy egészen picit eljátszadozom azzal a gondolattal, hogy hagyom az egészet a fenébe, és örök időkre lehunyom a szemem. A gondolatra ráerősít, hogy ténylegesen lecsukom szemhéjaim, de ez a rövid pillanat nem hoz megnyugvást. Rémálmok gyötörnek, magukra hagyott álmok, amelyekre ráteheti a kezét végre.
Mintha több ezer tonna súly lenne a szememre aggatva, nyitom fel újra a szemhéjam: eljött az én időm, az a korszak, amikor a kezembe vehetném a dolgok irányítását, amikor én is virágba borulhatnék újra, kiteljesedve; de a tavasz úgy bukkant rám, hogy még nem voltam rá felkészülve. Vagy talán túlságosan is, és megelőzte az igazi tavaszt a meleg káprázata, s hagytam, hogy a  dér lecsípjen az ágról? Lényegtelen... Valami belül végérvényesen eltörött, s fejlődésem nem hogy megrekedt, de szabály szerűen elszáradtam, mielőtt valóban megszülethettem volna. Nem lettem egyéb, mint szánalmasan üres, motivációk nélküli gép, amely végzi a dolgát, mert erre lett tervezve, erre programozták, és arra már nem képes, hogy felfedezze, talán képes lenne másra is, hogy talán egész máshoz is lenne tehetsége. Csak őrlődöm, s várom, hogy felbukkanjon. Mert ilyenkor mindig felbukkan.

* * *

- Me-san - mindig így hív, de már nem bosszankodom rajta. Nem tudtam kinevelni belőle. Hangja betölti az egész teret, amely körbevesz, mintha mindenhonnan az ő hangja visszhangzana egyre.
- Mit akarsz, Senderu? - hangom inkább fáradt, mint szúrós.
- Ennie kell, uram! - jelenti ki aggódón, mintha én nem tudnám.
- Légyszíves hanyagold a hasonló elmés megjegyzéseket, és térj a lényegre. Mit küldtek? - masszírozom meg ujjbegyeimmel sajgó fejem. Ő készségesen közelebb lép, és átveszi eme tevékenységet, amelyet kifejezetten hagyok. Olyan jól esik...
- Tudják, hogy kimerült, csak egy listát küldtek, amiről választhat - búgja halkan, hogy ne fokozza a fejfájást. Tudja, így is kiakadok majd a Tanács "előzékenységén".
- Üzenem nekik, hogy semmi szükségem a bugyuta listájukra a potenciális tökéletes álmokról. Nem szolgálok többé senkit, akinek túl nagy álmai vannak - jelentem ki közömbösen, mire abbahagyja a masszírt, helyette saját kezeit kezdi tördelni. - De uram, ha megtalálná végre, többé nem kellene... - nem mondja végig, így is értem mire céloz, mégis határozott pillantást vetek rá, olyat amelyből tudja, nincs esélye arra, hogy meggyőzzön. - Senderu, ne fuss ismét felesleges köröket. Világosan elmagyaráztam, elvárom, hogy tiszteletben tartsátok a döntéseim, és annak megfelelően járjatok el. Ne akard, hogy az egész díszes társaság körmére nézzek!
Azt hiszem, megértette, legalább is erre következtettem abból, hogy szó nélkül, egy apró meghajlással távozott. Csak később vettem észre, hogy a egy kis sötétkék gömb ott maradt az asztalon, az álmok gömbje. Egyszer agyon ütöm, ez már most száz százalék.
Mégis érzem, igazából nincs erőm dönteni a saját sorsom felett. Megadóan emelem a kezembe a kis gömböt, majd megrázom kevéske energiát vezetve bele. A gömb kékes derengéssel izzik fel, hogy megmutathassa a következő áldozatom. Nem tápláltam bele semmilyen kitételt, a Sorsra bízom, hibáztassák őt, és ne engem, a végrehajtó szolgát; ne engem, aki a világ körforgása által kiadott parancsnak engedelmeskedem.
Fiatal lány képe bontakozott ki a kékes derengésből, törékeny alkatával és halvány bőrével leginkább egy bimbózó, fehér rózsaszálhoz hasonlított. Hosszú barna haja csak kihangsúlyozta sápadtságát, zöld szemei csak úgy világítottak, mintha eltévelyedett és megkeseredett utazóknak kívánnának utat mutatni. Ha eddig azt hittem, nem érezhetem magam levertebben, tévedtem. Kék szemeim a felettem elterülő kékségbe fúrtam. Miért nem választottam inkább én? Miért nem vállaltam, hogy valami idősebb ember utolsó nagy álmát teljesítem halála előtt? Istenek, jellemző...

* * *

Megjelenésem nagy megdöbbenést keltett az Álmok Birodalmában. Nem csoda, közel 50 éve nem fordultam meg errefelé, ami még a mi viszonylatunkban is sok időnek számít. Főleg, ha pont ennyi ideje jelentették be, hogy te vagy felelős egy birodalom létéért, és te vagy az a névleges reménység, akit majd a következő istenként tisztelnek majd. Könnyű, vajszínű úti köpenyem szellemként siklott a nyomomban, hangsúlyozva alkatom, tartásom, egész természetem minden eleganciáját. Egész lényem vonzotta a tekinteteket, s az ajkakra forrasztotta a szót, áhítattal vegyes tisztelettel követték végig utam a "szerencsés" arra járók, míg el nem tűntem a levéltár hatalmas kétszárnyú ajtaja mögött.
Ezt az intézményt közel sem úgy kell elképzelni, mint a földi társait. Nem régi iratokat őrzünk itt, hanem álmokat, olyan álmokat, amelyek beteljesítésre várnak, s amelyekről az álomdémonoknak információkra lehet szükségük. Személyes akták voltak ezek, a potenciális vacsora-alapanyagok féltett, rejtett vágyainak részletes leírásai.
- Me-san? - hangja megilletődött, talán nem számított rám ilyen hamar, de nem volt más választásom, a karom iszonyatosan sajog, egyre sűrűbben marcangol, ahogy magam is egyre sápadtabb vagyok. Negyven év komoly nyomot rajzol még az én arcomra is. Hiába vagyok halhatatlan névlegesen, ha nem táplálom az erőm forrását, ugyanúgy a semmi enyészetévé válok, mint bárki más. Vagyis csak válnék. Jól kitalált rendszerben él minden élőlény: az én fajom keresztje az egyre elviselhetetlenebbé váló fájdalom mellett az egyre hevesebb hallucinációk és az egyre fokozottabb érzékenység az álmok iránt, mintha egy éhező ragadozó orra előtt lóbálnának egy kiadós húsdarabot: a húr elpattan, és ha öntudatlanul is, de enni kell, nem lehet elkerülni.
Szótlanul pillantok le az ülő férfire, majd felé hajítom a kis kék gömböt. Senderu ügyetlenül hadonászva, de végül még is sikeresen kapja el, majd pillant a kis gömbbe. Kérdés ül a szemeiben, mikor ismét rám tekint, de nem teszi fel. Mégis tudom, ugyanazt kérdezi, amit én is magamtól: miért pont ő, csak hogy az ő tekintetében reménység van, rejtett öröm: talán visszatérek végre. Felpattan, majd egy kisebb mappával tér vissza. 19 év nem sok, csupán pár papírfecni...
Nem túrok mélyre, a legutóbbi álma érdekel: a legutolsó vágya, amely valószínűleg ma is foglalkoztatja, így a legutolsó laphoz hajtom a dossziét. Az egyik szemöldököm egy egészen kicsit megemelkedik, majd közömbös mosollyal távozom, a mappát az asztalra dobva vissza Senderu elé. Az álom nem bonyolult, mégis, rendhagyó, még nem volt ilyennel dolgom.

* * *

Mint a lágy szellő, suhantam át a kapun, nem tartottam tőle, hogy lelepleznének, más számára egyelőre láthatatlan vagyok. Már egy ideje éreztem, és most, hogy alig pár lépésre vagyok tőle, még határozottabb a kellemesen édeskés illat. A kertbe tartottam, onnan áradt egyre, hívogatón.
Megtorpantam a ház sarkán, majd hátam a hűvös falnak vetettem. Egy dologra mindig is nagy gondot fordítottam: a belépőre. Nem lehet csak úgy megjelenni valaki előtt, pontosan kell időzíteni, akkor amikor a legérzékenyebb, amikor a leginkább megtört, amikor a leginkább úgy érzi, hogy álmai elérhetetlenek, akkor kell lecsapni rá, mert akkor a leggyanútlanabb, a legsebezhetőbb. Nem kell látnom, hogy tudjam, mit csinál: halk dallamot dúdolgat, miközben apró cseppek hullanak a gyenge kis levelekre. Ismerem ezt a hangot már rég: a növények hálás sóhajtása, amellyel a gondoskodást hálálják meg. Épp öntözi őket. Milyen növények lehetnek?
A dallam elcsuklik, mire tekintetem lassan a zöld fűre siklik, amelyen kirajzolódik a naplementében elnyúlt árnyéka. Keze az arcára siklik, ahogy betölt mindent a magány. Nem hangzik el hangosan, mégis szinte orkánként kél útra a gondolat a fejemben, amely benne fogalmazódott meg: "Bárcsak lenne valakim! Bárcsak átkarolna valaki, mikor fázom! Bárcsak letörölné a könnyeim..."

Zene 

Ennyi elég volt, ideje cselekedni! Egy maroknyi fehér orchideaszirmot húztam elő a zsebemből, majd kis mágiát csepegtetve leheletembe, elfújtam őket. A hatás nem maradt el: mintha havazna, havazna, de nem hópelyhek hullanak az égből, hanem fehér és puha szirmok. Egy csettintés, mire a táj eltűnt, hogy varázslatos illúzióm keljen életre: egy hatalmas rétté olvad minden, amelyet befednek a virágok, hogy végül virágszirmokból összeállva jelenhessek meg végre én is a színen.
Arca megilletődött, mozdulata megmerevedett, ahogy nagy zöld szemeit rám meresztette. Hogy bizalmat keltsek, elmosolyodtam, majd közelebb lépve és leguggolva könnyed mozdulattal simítottam végig a puha arcon, hogy letörölhessem a néma könnyeket.
- Ki... ki vagy te? - kérdezi bizonytalanul, miközben arca a vörös egy halványabb árnyalatába borul.
- Elnézést tolakodásomért - segítem álló helyzetbe, majd meghajolok: - A nevem Shiroyume. A túlvilágról érkeztem meghallva szíved könyörgését, s feladatom, hogy felszárítsam a könnyeid, és teljesítsem legdédelgetettebb álmod.
Látszik rajta, hogy teljesen megzavarodott, s nem hagyhatom, hogy ebből az állapotból kiessen, így már elő is veszek egy papírlapot, rajta tintasorok, már csak egy aláírás hiányzik.
- Nem kell mást tenned, mint ezt aláírnod egy csepp véreddel. Igazán nem nagy ár, nem igaz?
- Miért... - kezd bele bizonytalanul - miért jó ez önnek?
Belül elfintorodom, nem szeretem a kérdéseket, de kívülre ebből semmi nem jut át, arcom még mindig kedves, mint egy angyalé. - Ez a munkám. Segítek a kiválasztottaknak megvalósítani vágyaikat, majd amikor meghalnak, a bennük összegyűlt boldogságot és energiát, amire már amúgy sem lenne szükségük, elfogyasztom. Minél boldogabb valaki, annál jobban megtömhetem a hasam - úgy magyaráztam, mintha egy bugyuta óvodás állt volna előttem, ezeknél a fiatal emberfattyaknál sosem lehet tudni. Ám még mindig gondolkodott, mire újabb trükkhöz folyamodtam, és elkezdtem összetekerni a szerződést, miközben megrántottam a vállam: - Rendben, ha nem, hát nem, nem mindenki tud élni a szerencséjével...
- Várj!... - hangja mentes minden határozottságtól vagy eltökéltségtől, csupán az érződik belőle: "Kérlek, ne menj még, olyan egyedül vagyok". Ha nem lennék rákényszerítve, most azonnal magára hagynám, akkorát mar a szívembe ez az egyetlen szó. Szánalmas kreatúra, hogy lehetsz ennyire végtelenül szomorú?
Sóhajtva pillantok vissza, mire lesüti a szemét: - Aláírom... - nem ez nem az akarat, ez a beletörődés lehelete, de egyre megy, üres tekintettel figyelem, ahogy szerződésünk megköttetik.
Ahogy az aláírás kirajzolódik, az illúzió megszűnik, ahogy én is valóságossá válok. Nagyot nyújtózok, megmozgatva izmaim, szokva a fizika törvényeit, amelyek ezennel ünnepélyesen rám is vonatkoznak.
- Most hogy a hivatalos résszel megvagyunk: beszélhetnél részletesebben a vágyaidról - hajolok ismét zavarbaejtően közel, amikor is egy másik hang zeng fel a ház ajtaja felől.
- Szívecském, kész a vacsora! - egy idős nő jelenik meg, majd megilletődve mér végig. Egész egzotikus látványt nyújthattam nem épp helyi divatnak megfelelő ruhámmal. De sokáig nem zavartatja magát. - Nem is mondtad, hogy látogatód érkezett. Kerüljön beljebb, fiatalember, jut magának is.
Kérdő tekintettel pillantok új úrnőmre, innentől kezdve ő a parancsnok, ha akarja bemegyek, ha akarja, elpárolgom.