A lány még annyira az események hatása alatt van, hogy lassan kínossá válik a csend, és ezt az idős nő is észre fogja venni, azaz megint nekem kell cselekednem. Hah, nem lesz könnyű eset, ha már egy ilyen jelentéktelen feladatot sem képes egyedül megoldani. Emberek, ehh...
A kezem diszkréten a szám elé helyezem, majd aprót köhintek, felhívva magamra a figyelmet, mégis olyan jelentéktelenségbe burkolózva, mintha csak a torkom kaparta volna a hűvös levegő. A hatás nem marad el, végre mutat némi reakciót, felpillantva.
- Oh, igen. Gyere csak nyugodtan - invitál be a házba, édes mennyire össze van zavarodva, magamban jót kuncorászok. Nem is emlékeztem, mennyire vicces az elején. Persze az  is megeshet, hogy ez csak azért van, mert még nem fogta fel, s majd később válik kellemetlenné. Hiszen mindig később jönnek a bonyodalmak, amikor a vágyak kezdenek túlnőni az emberen.
Rutinmozdulatokkal tárom ki előtte az ajtót, hogy beengedjem, a mai világban, ahogy észrevettem, nem divat, de több ezer évet nem lehet csak úgy kinevelni valakiből, különben sem halok bele. Ebbe sem...
Belépve körbenézek, az otthon épp olyan, mint a lakói, szerény, de kedves. Természetes könnyedséggel foglalok helyet az asztalnál, s közben tovább radarozok minden impulzust. Minél többet tudok meg a környezetéről, annál többet tudok róla.
- És mondja csak fiatalember, mi a neve? - érdeklődik az idősebb hölgy, közben meleg levest tálal fel elénk. Kellemes az illata, bár nem tudom, mennyire fogja bírni a gyomrom így rögtön első sokkolásra. Hiszen mégsem ez a természetes táplálékom. De legalább nem valami zsíros nehéz valami, amitől tuti felfordulna a gyomrom.
- Shiroyume vagyok - válaszolok udvariasan, majd megelőzve a felesleges udvarias köröket, rögtön fel is villantom, amire igazán kíváncsi, persze nem fogok igazat mondani, de amit nem tud, az nem fáj. - Nanami egyik gyerekkori barátja. Átutazóban vagyunk, és gondoltam, meglátogatom - aztán egy cseppet egyértelműsítek. - Huzamosabb ideig a városban leszünk.
Az előadásom köhögés szakítja félbe, Nanami épp a levesébe szeretne fulladni, én meg csak mosolygok felsőbbrendűségem teljes tudatában. Fiatal és tapasztalatlan, ráadásul tipikus jó kislány, nem tudja, hogy működik a hazugság művészete, pedig már régóta csak így tudja magát eladni bárki is ebben a világban. S még csak olyan nagyon lehengerlő sztorit sem vázoltam fel. Ennyi épp elég lesz, régi ismerősök vagyunk, ergo nyugodtan rám lehet bízni, én meg majd elrángatom mindenfelé, és életet viszek a hétköznapjaiba, hogy végre találkozzon is másokkal, ne csak áhítozzon valamire, amiért nem tesz egy fél lépést sem.
- Minden rendben, kicsim? - siet a nagymama a fuldokló unoka segítségére, én meg közben sunyin "megetetek" egy virágot a levessel. Ha már ilyen alkalom adódott, akkor inkább mellőzném az emberi kaja okozta gyomortáji bántalmakat.
- Persze nagyi. Csak félrenyeltem - hárít, majd rám pillant, még jó, hogy ekkorra befejeztem már a külön bizniszem a házi növénnyel.
Még a végén a látványra tényleg megfulladna. Így csak egy nyugodt viszontpillantást vetek rá. Sejtem, mi jár a fejében, de ha annyi ideje lenne a szakmában, már ő sem lenne ideges. Sőt, igazából semmilyen sem lenne már.
Az idős hölgyemény igen beszédesnek bizonyul, s nem vagyok fukar a viszontválaszokkal, így hangulatos társalgás vette kezdetét. Nem mondanám, hogy unatkoztam, de csak az új találmányok és dolgok terén hallhattam némi újat, a régebbi eseményekben viszont abszolút jobban képben voltam, így egy idő után a nagyi arra következtetett, biztosan történelmet hallgathatok, mire én csak sejtelmesen mosolyogtam, meghagyva hitében. Ha úgy vesszük, valóban történelmet hallgatok, az az életem, ha lehet így fogalmazni, én magam vagyok az élő történelem. Meg a simlisek mintaszobra, mert sikerült minden emberi étket úgy eltüntetnem magam elöl, hogy egy sem került a gyomromba. Végül az utolsó ilyen után kisebb nyújtózással karöltve egy mosolyt villantok meg a főszakács felé, majd a bókról sem feledkezem meg: - Köszönöm szépen. Igazán remek volt - Kész, a zsebemben van, vele már nem lesz több gondom. Látszik a szemeiből, hogy mennyire megkedvelt. Udvarias vagyok, művelt, és még a főztjét is megdicsértem. Kell ennél több egy ilyen korú embernek? Nem igazán, az ilyen idős emberek már nem vágynak nagy dolgokra. Tudom, sokszor tapasztaltam.
- Örülök, hogy ízlett - fogadja szerényen a bókot, majd unokájához fordult. - Nanami, mi a baj? Szokatlanul csendes vagy. Csak nem történt valami?
- Oh nem, dehogy. Csak fáradt vagyok. Azt hiszem, lefekszem. Shiroyume-san is biztosan fáradt már - feleli, mire lehunyom a szemem, értem a célzást. Mára elég volt belőlem. Csendesen felemelkedem, miközben egyetértésemet fejezem ki az üggyel kapcsolatban. Ma már nem divat a parancsolgatás, nem tartanak szolgákat, így közvetve kell megértenem a parancsaimat. De nem kell aggódni, nem ejtettek a fejemre, értek én az apró utalásokból is.
- Igen. Azt hiszem, megyek is. Köszönöm a vacsorát és a vendéglátást. Remélem, még találkozunk - biccentek búcsúzóul az idős nő felé, miközben Nanami felajánlja, hogy kikísér.
Az ajtónál még visszafordulok, hogy gyorsan közöljek vele pár egyszerű szabályt.
- Nanami Hikaru - hatásszünet, fontos, mert könnyebben megemészthetővé teszi a mondandó tartalmát. - Ettől a naptól kezdve te vagy az Úrnőm. Ha akarod, melletted maradok, ha nem akarod, akkor nem. Te parancsolsz nekem.
Komolyan végigmérem az arca reakcióit, és bízom benne, hogy lassacskán meg fogja tudni emészteni a dolgot, és belépünk végre a tudatosság fázisába.
- Shiroyume-san, én... - kezd bele bizonytalanul. Bátorításul teljes figyelmem neki szentelem. - nekem annyi kérdésem van. Megtennéd, hogy válaszolsz rájuk?
Fejcsóválva mosolyodom el. Nem, még nem értette meg, mit jelent valakinek parancsolni.
- Ahogy óhajtod - hajtom meg szolgai eleganciával a fejem. A kérdésekre adott válaszok még nem esnek abba a kategóriába, amelyeket tiltólistára tettem.
- Nagyi! Kiülök még egy kicsit a pavilonba, rendben? Te nyugodtan feküdj le! - kiált be, majd felém fordul, miközben felhangzik bentről a beleegyező válasz, amivel nyugtázták mondandóját. Ekkor belekapaszkodik a ruhámba, és a kertbe vezet, a kis pavilonba, ahol helyet foglalunk. Várakozón pillantok rá, míg ő még mindig méreget egy darabig. Csak nagy nehezen törik meg a delíriumos csend.
- Szóval kíváncsi vagy az álmaimra?
Ismét a megszokott értetlenkedő, de már a megértés felé mutató értelmetlen kérdések sorozata. Hah, ha ez így megy, még holnap sem kezdhetem meg a tényleges munkát. Mondjuk, egy nappal tovább élhet...
- Ezért vagyok itt. Hogy beteljesítsem őket - felelem egyszerűen, majd ismét mélyebbre fúrom tekintetem az övébe. Észrevétlen a folyamat, de szemeim világosabb csillogást vesznek fel, ahogy hatalmam működésbe lép, hogy képes legyek a velejéig látni. - Mesélj róluk!
- Tudod - kezd bele. - Én világ életemben csak arra vágytam, hogy legyen mellettem valaki. Bárki. Mikor elvesztettem a szüleimet, az maga volt pokol. Teljesen összetörtem. Hetekig sírtam és mikor a nagyi magához vett, a szívem újra megtelt melegséggel. Betöltötte a bennem keletkezett űrt, és egyre boldogabb lettem, majd végül mindent úgy folytattam, ahol abbahagytam. De később hiába voltam boldog, hiányzott valami… egy érzés, ami mindennél szebb ezen a Földön… Ez pedig a szerelem - tekintete az égre meredt, így megengedtem magamnak egy elfintorodó mosolyt. Szerelem, he? Veszélyesebb méreg az e földön bármi másnál. Annyira sebezhetővé és kiszolgáltatottá tesz. Igaz, hatalmas boldogságot nyújt, de csak addig, míg össze nem törik: utána piszkosul fáj, annyira sajog, hogy az ember úgy érzi, megváltás lenne meghalni. De ennél van rosszabb: mikor az aláz meg, akit mindennél többre becsülsz ezen a világon, és az életed áldoznád érte... Az kiöl belőled mindent, s már a halál sem hat meg. Egyszerűen nem oszt és nem szoroz már semmi.
- Tudod... - folytatja visszarángatva gondolataim feneketlen mélységeiből. -  néha úgy érzem, megfulladok és senki sincs, aki megakadályozna abban, hogy meghaljak… érted mire gondolok? - válaszra vár, látom a szemeiben, de a választ nem adhatom meg. Én nem, mert nem hiszek benne.
- Mit ér az élet, ha egyedül kell, hogy leéljem? Mit ér a boldogság, ha senkivel nem oszthatom meg? - provokál tovább kérdéseivel, de én csak csöndesen hallgatom. Egy valamit leszűrtem, nincs határozott elképzelése, mert nem kiszemeltje van. Egyszerűen az érzésre vágyik, mindegy, kitől kapja azt meg. -  Én csak szeretnék találni valakit, aki megért engem… és nem használ ki. Valakit, aki önmagamért szeret…. ne haragudj. Kicsit sokat fecsegtem - zárja le hirtelen zárkózottá válva az ömlengést egy erőltetett műmosollyal.
- Nem dehogy - tiltakozom azonnal. Egyrészt én kértem, másrészt a feladatom, hogy meghallgassam gazdám minden szavát bármiféle megjegyzés nélkül. - Örülök, hogy ennyi mindent megtudtam rólad. Furcsa, hogy ennyire hétköznapi vágyad van - közlöm közömbösen a tényállást. - Hétköznapi, de tele van nehézséggel. És Nanami… - fűzöm még hozzá, megadva a kegyelemdöfést. - Előttem nem kell tettetni az érzelmeid. Nincs semmi, amit előttem szégyellned kéne. Tőlem senki nem tud meg semmit.
- É...értem -esik megint kisebb zavarba. - És mondd csak, Neked van valakid? Ha nem túl személyes…
Kérdése meglep egy pillanatra, majd mosolyra késztet. Én? Miért vagyok fontos? Meg voltam róla győződve, hogy ha csak sejtené, milyen fájdalmas területre tévedt, sűrű bocsánatért esedezne, feleslegesen, mert úgy sem haragudnék.
- Nem, nincs - pillantottam félre az egyik bimbózó rózsaszálra. Nincs... S sosem kellett volna lennie. Nem fér bele az én világomba.
- Van még valami kérdésed? - pillantok vissza a kíváncsi lány arcára, mire az szinte pajzsként emelte maga elé a szót: - Nincsen.
Pedig látom rajta, hogy nagyon is lenne. De ő tudja, milyen adagban kényelmes számára az információhoz jutni.
- Én most lefekszem... fáradt vagyok - jelenti be. Csak nyugtázom a padon maradva. Nekem kényelmes itt kinn is, igaz kicsit hideg lesz, de voltam már rosszabb helyzetben is. Azonban megtorpan, és bár nem fordul felém, még egy utolsó kérdést nekem szegez: - És te hol leszel?
- Mit szeretnél, hol legyek? - felelek kérdéssel a kérdésre.
Nem vártam választ, így váratlanul ért a halk suttogás: - Mellettem... - csak figyelem távolodó alakját, és egy pillanatra valami nyomasztó balsejtelem járja át a testem, amit elhessegetek.
- A végére úgy is a pokolba kívánsz majd - felelem immáron a csillagos égnek, majd egy ügyes trükkel a ház tetejére teleportálom magam, és nekitámaszkodok a kéménynek. Bár emberi megtestesülést kaptam a feladat ellátásához, képességeim megmaradtak, ahogy a szükségleteim sem változtak gyökeresen. Ugyan érzem a fájdalmat, kisebb sebesüléseket összeszedhetek, fázom, ilyenek, de nincs szükségem emberi tápanyagra, ahogy alvásra sem. Nem csoda, ha előkerül egy kisebb notesz és az álomgömb, amelyen keresztül már is kapcsolatba lépek Senderuval kisebb adagnyi "szakirodalmat" igényelve a túlvilágról. Regényeket igényeltem a szerelem lehetséges formáiról, megnyilvánulásairól, elvárásokról, problémákról, majd elmélyülten olvasni és jegyzetelni kezdtem.

* * *

Már zsongott a fejem, és annak ellenére erőszakolták rám a rózsaszín szemüveget, hogy akartam volna. Ennyi romantikus maszlagot, hányinger. Erre buknak tényleg a csajok? Nem csoda, ha szerencsétlen flótás pasiknak nincs szerencséjük. Forog a gyomrom a giccstől, és elfolyok a "romantikától". De végre sikerült összeállítani néminemű haditervet. Mert hogy olvastam ám férfi oldalról is dolgokat, és ott sem kicsik az elvárások. Szóval végül is részvétem a csajoknak is, esélytelen a párkeresés...
Na de akcióra fel!
Egy elegáns mozdulattal rugaszkodtam el a tetőről, hogy artistát megszégyenítő ügyességgel kapaszkodjak meg az ablakpárkányban. Persze csaltam egy kicsit, de ez belefér. A lábam alá könnyed fuvallatot gerjesztetem, amely megtartott addig, míg ki nem nyitottam az ablakot. Nanami látszólag úgy aludt el, ahogy tegnap volt. Szép...
- Oyaiho gozaimasu, Nanami-sama! - kiáltom el magam nem messze a fülétől, így biztos a siker. - Ébresztő, kész a haditerv! Öltözz, egyél, aztán nekivágunk álmokat beteljesíteni! - jelentem ki ellentmondást nem tűrően, de mégis kedvesen. Mégis csak ő az úr. Bár addig jó, míg erre nem jön rá. Szerencsétlen pára zavartan és rémülten ül fel az ágyban, majd pár perc egymásra meredés után halkan mer csak megszólalni. - Kimennél... míg elkészülök?
- Ano..- csúszik "ja, bocs" jellegű mosoly az arcomra. - Természetesen.
Ahol érkeztem, ott távozok, bár azt hiszem, erre fel kellett volna készítenem, mert rémülten sikkant fel, ahogy kipattanok az ablakon, de egy kis mágia, és már is visszább emelkedem: - Nyugi, semmi bajom. A kertben leszek, ha kész vagy, ott megtalálsz.

Már egy ideje ott ücsörögtem, mire meguntam és felállva a virágokat kezdtem tanulmányozni. Egészségesek és frissek voltak. Azonban egy helyen némi űr támadt a virágtengerben. Nem volt feltűnő, csupán a gyakorlott szemem szúrta ki rögtön. A zsebemben kezdtem kotorászni, majd egy kis erszényt szedtem elő, hogy abból egy apró magocska kerüljön elő. Némi bűbáj, majd az ujjammal egy kis lyukat vájva neki, elültetem. Tudom, majd szépen kivirágzik. Különleges virág lesz belőle, a neve: Nanami Hikaru álma, egy fekete alapon vörös csíkokkkal díszített halálvirág...

* * *

- Az első feladatunk beszerezni némi normális ruhát neked és nekem - veszem elő a kis noteszt, ahogy immáron a város utcáin sétálunk. - Valami olyanra van szükség, amely egyszerre szexi és tükrözi mégis az egyéniséged, mert csak akkor fogod jól érezni magad benne, és csak akkor fog igazán jól állni.
- De nekem nincs igazán pénzem... - kezdene bele, de megállítom kezem felemelésével.
- Én állom - húzom el egyik kezem felett a másikat, mire üres tenyeremben zöldhasú bankók tekintélyes mennyisége bukkan fel. Ezzel bezsebelhettem egy ámuló pillantást.

Irgalmatlan voltam. Először behatároltuk a kedvenc színeit, majd a fazonokat, mi az, ami még belefér, mi az, ami nem, és onnantól kezdve nem volt megállás. Egy halom ruhát hordtam össze neki, s neki csak az volt a dolga, hogy felpróbálja őket, majd kilépve, mint egy divatbemutatón, körbeforogjon, míg én minden esetben hümmögve végigelemeztem a dolgot. Volt amire már az első pillanatban nemet mondtam, de a legtöbbet még jó hangosan le is hordtam, mennyire szánalmas darab, aminek az eladó kevésbé örült. Azonban sikerült összeszednünk pár gyöngyszemet is. Igaz, a közel három órás válogatás végére már mindenre igent mondott, csak mehessünk. Pedig itt még koránt sem volt vége. Hiszen még magamnak is kellett pár ruha. A két etap között pedig eszembe sem jutott szünetet tartani. Nem voltam fáradt, és annyira le akartam zavarni ezt a részt.
Mondhatni, itt még igényesebb voltam, mint az előző körben, de most én próbálgattam, és nem vártam véleményt. Épp a tükör előtt álltam, már kinn az üzletben, és bókolt az eladónő, mert még mindig nem adta fel, hogy rábeszél egy-egy darabra, pedig rájöhetett volna, hogy úgy is én döntök, amikor fájdalom nyilallt a bal karomba. Enyhén összegörnyedtem, hoyg elrejtsem fájdalmas tekintetem, na meg azt a tényt, hogy a karom a fájdalom hatására elhalványul. Az emberi világban ez elég furán nézne ki, és nem akarok feltűnést.
- Shiroyume-san! - érzem azonnal a vállamon a vékony ujjakat.
- Jól vagyok - emelem fel a fejem mosolyogva. - Csak begörcsölt a kezem - na ez valóban szánalmas hazugság volt, de mi jobbat mondhatnék, hogy ne veszítsek a presztízsemből? Egy fokkal morcosabban állok fel újra, a fájdalom eltűnt, de a jelentése nem: sietnem kell.
- Fizetünk - közlöm az eladóval, hogy a következő percben már egy halom csomaggal léphessünk ki az utcára. Természetesen nem engedtem a huszonegyből és mindet én vittem.
Amikor azonban elhaladtunk egy kisebb étterem mellett, Nanamit megcsapta az étel illata, és azonnal érzékeltem, hiszen a szerződés következtében bizonyos szinten összeköttetésben vagyunk, hogy hatalmas vágy ébred benne az étel iránt. De hülye vagyok, egész nap nem evett semmit!
- Gyere, veszek neked valamit enni, nehogy összeesel nekem a végén!
Benn kisebb biztatás után végre rendel - ezen még gyúrnunk kell, nem lehet valaki ennyire betegesen szerény! - majd elindulnék leülni, de megint megállít. - Te nem eszel, Shiroyume-san? - biccentek a fejemmel, hogy kövessen,majd egy félreesőbb helyen letelepedünk.
- Kedves figyelmességed - kezdek bele udvariasan a válaszba. -, de bár emberi alakot öltöttem, nincs szükségem olyan alapvető dolgokra, mint az evés vagy az alvás. Igazából, ha ennék az ételeitekből, valószínűleg rosszul lennék.
- De tegnap...
- Az maradjon az én titkom - mosolyodom el furmányosan. - Na de mivel volt egy egész éjszakám, sok mindent összeírtam, amivel előmozdíthatjuk a "virágzást". - A külsőségek egy része megvolt, holnapra marad egy kis wellness, hogy felfrissülj és ellazulj, azaz: fodrász, manikűrös, kozmetikus és a végére a jutalommasszőr. Aztán indulhat a móka része, ugyanis a kutatásaim szerint, bár logikus, de ki tudja, mennyit változott a világ, belevetjük magunkat a kulturált szórakozás színtereibe. Annál jobb, minél több szegmenset zongorázunk végig, annál több a lehetőségünk, hogy rábukkanjunk Mr. Szerelemre. De hogy egyszerűbb legyen a kutatás: mi tartasz fontosnak egy férfi külsejében, belső tulajdonságaiban, milyen képességekkel rendelkezzen? Egyszóval definiálnod kellene a paramétereit egy általad elképzelt ideális férfinek.
Nem akartam ilyen sebességre kapcsolni, de a fájdalom figyelmeztetett, így feljebb kell pörgetnem az eseményeket, ha nem szeretnék ámokfutó álomzabáló berserkerbe átmenni. Márpedig nem akarok, elég egy áldozat...