Ahogy elnéztem szerencsétlen párát, mégis csak vissza kellene fognom magam, mert még azzal sem volt ideje megbarátkozni, hogy vagyok, és máris feje tetejére állítottam az életét, esélyt sem hagyva arra, hogy hozzám szokjon. Nem tehetek róla, szorít az idő a saját hibámból. Annyira elodáztam az elkerülhetetlent... Bár egy szempontból hasznos a rohamtempó: nincs idő arra, hogy megkedveljük egymást. Ez roppant nagy pozitívum. Bár az a baj, hogy neki még ez is talán hosszú idő. Naiv és tele van tévhitekkel a világról, még óvatosabbnak kell lennem, hogy ne legyen zűr a dologból.
- Először is... - kezd bele, igaz még emészti a másik felét, de már próbálkozik némi válasszal. Kezemben készenlétbe helyeződik a toll. - wellness. Shiroyume-san, én igazán... - na ennyit erről, asszem még futnom kell pár kört az óhajtott információk előtt... - Szóval azért nem gondolod, hogy ez egy kicsit sok? Már annyi mindent tettél értem. Megvettél nekem egy hadseregre való ruhát, amiket ráadásképpen te cipeltél egész álló nap. Órákon keresztül a fájós kezeddel. Én igazán nem kívánok ennyi figyelmességet. De tényleg - még a tekintetem is kerüli, és talán jobb is, így nem vette észre az apró árnyékot, amely kék szemeimre húzódott. Az még hagyján, hogy nem akar a terhemre lenni, de az a fél mondat "a fájós kezeddel" a szívembe mart, már ha létezik olyanom egyáltalán. Hagyjunk már engem, nem érdemlek törődést... Majd rájön ő is, csak akkor már késő lesz. Annyira gyűlölöm azt a pillanatot... Addig is: nem hagyhatom, hogy elrontsa a boldogságát valami buta érzés, főleg, ha azt irányomban táplálja.
- Nanami - fektetem le ismét a legfontosabbat. - én csakis kizárólak azért vagyok itt, hogy a te vágyaidat teljesíthessem be, mindegy, milyen áron. Itt rólad van szó, nem rólam. Ne aggódj miattam, a kezemmel minden a legnagyobb rendben. Tényleg csak begörcsölt. Szeretném, ha boldog lennél, és ebben csak én tudok segíteni. Kérlek... - mivel még mindig nem fordult felém, pedig igen fontos lenne a szemkontaktus, így cselekszem, és ujjaim gyengéden az arcára fonom, hogy elfordíthassam az arcát. Szemeim ismét kékesen izzanak fel, egyszerű, de hatásos bűbáj, az áldozat felszabadul tőle, és sokkal könnyedebben beszél számára kellemetlen dolgokról, vagy épp rejtett vágyairól, gondolatairól.
- Szóval, mesélj csak, milyen is a férfi, akire igazán vágysz? - ahogy a varázs hatni kezd, elengedem az arcát, hogy ne zavarjam a válaszban, egyébként is szükségem volt a kezemre, hogy jegyzetelhessek.
- Hát, igazából... - kezd bele, hogy azután ömöljön belőle a szó, hasznos és észrevétlen kis varázslat, s mennyivel könnyebb rögtön az életem. Már írhatom is a paramétereket: külső: ne legyen túl magas, ne legyen extrém kiegészítője, frizurája. Belső: határozott, magabiztos, természetbarát, állatbarát és növénybarát, néha kis romantika (vacsi, tea, egyéb), figyelmes, önzetlenül szeressen. Hmmm, toronyóra lánccal nem kellene? Magamban elnyomok egy sóhajt, honnan akasztok én egy ilyen embert? Azt hiszem, szükségem lesz ismét Senderura, és egy mágikus tárgyra, az megint energia, és az megint megrövidíti a rendelkezésemre álló időt... Aprót harapok az alsó ajkamba nemtetszésem jeléül. Közben megérkezett a pincér is Nanami ebédjével, úgy látszik, ideje volt, mert szerencsétlen lányon látszik, hogy mindjárt elcsöpög felette.
- Értem - zárom le előző beszélgetésünk. - Egyébként jó étvágyat. Remélem, finom - villantok meg egy mosolyt, miközben belül rágódva markolom meg bal kezem, amely megint zsibogni kezdett. Egyre gyakrabb, és egyre elviselhetetlenebb. Ha így folytatódik, egy hét múlva a falnak megyek tőle. Újabb pillantást vetek az előbb felfirkantott pár szóra. - Nincsenek valami nagy elvárásaid, annyi szent - pedig lehetne, ez így túl specifikus, mégis annyira általános, és megvalósíthatatlan. Legalább is rövid időn belül megvalósíthatatlan. Aggályaim egy részét sikerül hangosan is kimondanom. - Épp ezért lesz ez egy kicsit nehéz - ahogy észbe kapok, azonnal próbálok szépíteni, annyira jól megy, hogy talán fel sem tűnik majd neki. - Tudod, a mai világban kicsit mások az emberek. Nem mintha én a mostani korból jöttem volna, de tényleg elég mások. Kicsit olyan vagy, mintha te sem ebből a korból jöttél volna. Manapság nincsenek ennyire szerény emberek - az utolsó gondolaton halkan kuncogok magamnak. Tényleg, ilyen szempontból tök igazam van. Aztán hagyom, hogy a csend boruljon ránk. Tervek szövődtek a fejemben szorgalmasan, részletekbe menően megterveztem mindent már jó előre, az éjszaka folyamán még utána is nézettem Senderuval mindennek, már csak jól kell elsülnie. A wellness-centrum, amit kiválasztottam, már eleve megfelelne egy bizonyos megfigyelőhelynek, hiszen koedukált. S ha helytállóak az ismereteim, elég felkapott hely, sok férfi és nő megfordul falai között. A tervezgetést csak akkor függesztem fel, mikor Nanami végre végez.
- Ha befejezted, akár indulhatunk is - nem volt ellenvetés, így már ki is léptünk a friss levegőre. - Szeretnél még megnézni valamit a városban? - érdeklődöm, miközben távozunk.
- I... - kezd bele, de hirtelen meggondolja magát, miközben a lenyugvóban levő Napra pillant. - Nem. Azt hiszem, ez a nap nekem elég fárasztó volt.
Elgondolkodva nézem, valamit szeretett volna, de olyan hamar lebeszélte saját magát róla, hogy nem volt időm feltérképezni ezen vágyát. Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy fura egy emberke. Nem sokan képesek ennyire elfojtani a vágyaikat. Főleg nem ilyen gyorsan.
- Biztos nem? - próbálom puhítani. - Szívesen megnézek veled bármit, ha szeretnéd.
Nem szól, csak bólint, így nincs más választásom, mint belenyugszom a döntésébe.
A hazaút egész eseménytelennek bizonyul, és kezdem elhinni, hogy valóban elfáradhatott, legalább is erre gondoltam az alapján, hogy többnyire rövid kérdésekkel bombázott a holnappal kapcsolatban, és hagyta, hogy hosszasan kifejtsem elképzelésem, amely tömören annyi volt, hogy kipróbálunk mindent, miközben testileg-lelkileg feltöltődünk. Igaz, ez rám nem igaz, de jobb kedvre derült a T/1 hallatán.

* * *

Hazaérve csendesen követem Nanamit a házba, mindenféle agyalás nélkül teszem ezt, mert nem érzem sehol a közelben az idős hölgy jelenlétét. Védencem hátrasiet a konyhába, én nyugodtan veszem le a cipőm, hogy valami papucsot kotorjak, meg helyet a sok szatyornak. Ahogy vártam, a gondoskodás itt is meglátszott, van vendégpapucs. Ki is sajátítottam. A szatyrok pedig egyelőre a nappaliban végezték, mert ez volt a legközelebbi hely, ahol nem volt annyira útban. Ezután csupán protokollból léptem Nanami után a konyhába, hogy megnézzem, rendben van-e, illetve szüksége van-e még rám, de szándékom apróbb balesetbe torkollott: Nanami egy az egyben nekem rohan, mire ismét belenyilall a karomba a fájdalom.
- Jaj, ne haragudj! Nagyon fáj? - szabadkozik, és aggódik egyszerre, szinte gyomron vág a reflexből jött érzés.
- Nem, de hogy. Én voltam figyelmetlen. Bocsáss meg - szabadkozom, elterelve a figyelmét, de ez az érzés, ami belőle áradt, és el is párolgott, megrémiszt. Csupán lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy nem árulom el magam.
- Ugyan... - zárja le a kérdést, hogy másikba kezdjen. - öhm.. Kérhetek valamit? - hangja bizonytalan. Hát sosem érti meg, hogy nem csak kérhet, akár parancsolhat is? Reménytelen...
- Nyugodtan. Bátran kérj, amit szeretnél, nem kell idegesnek lenned.
- Magamra hagynál egy kicsit? Csak egy negyed órára... szeretnék kicsit egyedül lenni - áll elő váratlan kérésével.
- Persze, hogyne - nekem is jól jön az a kis szünet. Azért egy rutinkérdést még megejtek: - De nem történt semmi, ugye -Mire megrázza a fejét, és már rohan is a kertbe. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi is az a nagy titok, amit egyedül kell csinálnia. A sok apróság igényli a törődést, nem jó, ha más elvonja a gazdi figyelmét. Az én kertem is magányos lehet most.

Míg Nanami élvezte "magányát", a teraszra költöztem. Ismét előkerült a kis gömb, s már is megidéztem Senderut.
- Me-san? Jól van? - támad rám rögtön aggódó arccal még így a gömbön keresztül is.
- Senderu - mondom keményen, hangomban nyoma sincs annak a kedvességnek, amit Nanami megszokhatott. - küldj nekem egy démondetektort!
- De Me-san... - akadékoskodna, ha nem fojtanám bele a szót egy pillantásommal. - Értettem  - sóhajt egy nagyot.
Alig pár perc múlva felfénylett a gömböm. Körbenéztem, de senkit nem láttam, így egy gyors mozdulattal a gömbbe nyúltam még egészséges jobb kezemmel, és kihúztam belőle az apró tárgyat. Praktikussági okokból modern külsőt adtunk neki, így olyan, mint egy ártalmatlan kontaktlencse, amit kereszteztek egy szuperszámítógéppel, és egy szenzorral. Pár beállítás, és már is alkalmas lesz arra, hogy potenciális férfiakat vadásszak vele.
A szél pimaszul kotor bele a hajamba, amire önkéntelenül is lehunyom a szemem, hátradöntve a fejem. A sok növény illata bódítóan varázslatos, a Nap kényeztető simogatása pedig egyenesen megrészegítő.
Az illattengerbe enyhe fahéj keveredik valahonnan, mire fekete tincsek csiklandozásának emléke kezd kísérteni. Yuunai... Szemeim lustán pattannak fel, hogy szomorkásan kísérhessék sokadik utolsó útjára a lenyugvó Napot. Arcok ezrei juthattak volna az eszembe, de ő még mindig bennem kísért. Hirtelen feszélyez a nyugalom, a csönd, a szituáció, amiben vagyok, hogy egy pillanatra talán lelkesnek éreztem magam, minden. Nem maradt más, csak a sok vádló tekintet emléke, és a maró bűntudat. Azért létezem, hogy áldozataim illúzióba kergessem, s a végén magam döngöljem, zúzzam őket apró porrá, azért létezem, hogy tönkretegyem azt az egyet, ami csodálatos e fajban, azért élek, hogy megfosszam őket az álmaiktól. Miért szerződünk akkor mégis arra, hogy beteljesítjük őket? Miért nem vesszük el egyszerűen, minden hitegetés nélkül? Miért ez a nagy cécó, amelynek a végén két szív szakad meg mindig, de míg az egyik elsüppedhet a megváltó halál tudatlanságában, az örök megsemmisülésben, a másik kénytelen örökké magával cipelni a terhet?

Arra riadok, hogy valami mozdul mellettem. Ahogy odapillantok, mintha villám csapott volna belém: Nanami pillantott vissza rám. Ahogy a leleplezett emberek, én is félrefordítottam a fejem, nem akartam, hogy a szemeimen keresztül belém lásson. Talán már így is túl sokat pillantott meg.
- Shiroyume-san - töri meg a csendet, csatlakozva a naplemente szemmel kíséréséhez. - Tudod, én nem ismerlek téged annyira. De azt látom, hogy valami nagyon fáj neked. Üvölt rólad... azt szeretném, ha tudnád, hogy nekem bármit bármikor elmondhatsz! Ha valami bánt, én itt vagyok neked, és elmondhatod.
Nem reagálok, nem tudom, mit kellene... Észre sem veszem, s minden afelé hajt, amit nem szeretnék: nem akarom, hogy barátként tekintsen rám, legyek csak egyszerű szolga, aki majd jobb sorshoz segíti egy egészen rövid időre. Hogy fogalmazhatnám ezt meg anélkül, hogy megsérteném?
- Nanami... - a gondolat nehezen akar megszületni, túlságosan nehéz szavakba önteni. - mit gondolsz, a démonokat a legendákban miért ábrázolják mindig gonoszként? Miért nincs egy sem, amelyik kivétel lenne, és segítené az embereket?
- Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni - feleli hirtelen kérdésemre, mire csak savanyúan elmosolyodok, s végre a szemeibe nézek. Végre sikerült némi erőt öntenem magamba, hogy visszatérhessek közömbösen kedves arckifejezésemhez.
- Sose bízz meg egy démonban! Minden démonnak megvan a maga önös célja, ami miatt cselekszik. Hiába engedelmeskedik, hiába érzed azt, hogy a javadat akarja, egy démon mindig is démon marad, sosem lesz a barátod. Csak neked lesz könnyebb, ha betartod ezt az alapvető tanácsot: kezeld a démonokat démonként, használd ki őket a végtelenségig, mert ha eljön a fizetség behajtásának órája, ők is kihasználnak majd kegyetlenül.
- Miért mondasz ilyeneket? - vágja nekem a kérdést, de én csak felállok, majd egy "Holnap találkozunk, előkészítettem mindent" kijelentéssel egyszerűen eltűnök a szeme elől.


Nem mentem messzire, csak a tetőre teleportáltam magam ismét. Fázósan húztam összébb magamon az újonnan vásárolt divatos felsőt, s egész éjjel meredten bámultam a holdat.

* * *

Fejjel lefelé lógtam alá a tetőről, ahogy bedörömböltem az ablakon.
- Úrnő! Ideje indulnunk! - mikor végre megmoccant, lehuppantam a földre, majd az ajtó előtt várakoztam, s közben a tegnap igényelt detektoron állítgattam a paramétereket. Romantikus alkat, aki szereti a természetet, és nem árt, ha naivan határozott, akkor illeni fognak egymáshoz. A magasságot meg már be lehet lőni szabad szemmel is. Azonban egy idő után unatkozni kezdtem, majd toporogni és türelmetlenkedni. Lehunytam a szemem és megpróbáltam bemérni, épp hol tartózkodik. - Mi a...? - még mindig az ágyból éreztem a jelenlétét. 
Az ajtót levegőnek nézve léptem be a lakásba, remélhetőleg a szomszédok nem épp erre figyeltek, mert akkor a környéken elszaporodik majd a szellemekről szóló szóbeszéd. Puha léptekkel sétáltam el a szobáig, majd kopogás nélkül benyitottam. Ugyanilyen pofátlan félmozdulattal rántottam le róla a takarót minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Őszintén szólva, arra számítottam, hogy alszik, így amikor könnyektől vörös tekintetével találtam szembe magam, nem tudtam, mit kellene reagálnom, csak álltam megilletődötten. Miért nem érzem pontosan, mit érez? Éreznem kellene... Nem értem.
- Miért...? - sírsz, akartam kérdezni, de hirtelen világossá vált minden. S ez hatalmas sóhajt szakasztott ki belőlem. Egy kendőt húztam elő bűvészt megszégyenítő ügyességgel üres zsebemből, majd leguggolva és szembe helyezkedve vele, töröltem le a könnyeket. Látszott rajta, hogy őrlődik, el is húzódott volna, és közelebb is. A fejére teszem a kezem, mint egy testvér:
- Nézd... - de félbeszakít, tekintetébe a szomorúság mellett egyfajta győzedelmes fény is költözik.
- Léteznek jók! - jelenti ki.
- Tessék? - nem igazán értettem, miről beszél.
- Léteznek jó démonok - jelenti ki megint, majd a kezembe nyom egy kis papírlapot, tele saját kezével kanyarított betűkkel. 

"Jó démon híres példája Szókratész daimonionja, akinek szavát hallja s aki őt mindig a rossztól megóvja."
"Démon: görög daimon, daemon szóból eredeztethető, eredetileg a szó nem hordozott negatív jelentéstartalmat, azt csak a kereszténység ragasztotta rá"
"Manapság Oni-k képét alkalmazzák az építészetben is, s úgy tartják, távol tartja a balszerencsét"

Mind szakszövegnek tűnt, s az asztalon még sorakozott pár könyv, rá nem jellemzően hanyagul össze-vissza.
- Jobban járnál, ha a feladatra koncentrálnál - pöckölöm homlokon, fogadjunk, hogy ezért a pár mondatért nem aludt egész éjjel. - Kapd össze magad, addig készítek valamit enni - arcomra megadó és őszinte félmosoly ült ki. Tényleg buta. Buta, de aranyos.