- Mit gondolsz, a démonokat a legendákban miért ábrázolják mindig gonoszként? Miért nincs egy sem, amelyik kivétel lenne, és segítené az embereket? – szemeim enyhén elkerekednek ettől a mondattól. Miért mondogat nekem ilyen dolgokat? Arcáról hiába is próbálnék leolvasni valamit, nem néz rám.
- Nem igazán értem, mire akarsz kilyukadni – szólok enyhe értetlenséggel a hangomban, mire Shiroyume végre rám emeli tekintetét és szája kedves mosolyra húzódik, de szemei üvegesek maradnak. Akár egy tükörsima tó. 
- Sose bízz meg egy démonban! Minden démonnak megvan a maga önös célja, ami miatt cselekszik. Hiába engedelmeskedik, hiába érzed azt, hogy a javadat akarja, egy démon mindig is démon marad, sosem lesz a barátod. Csak neked lesz könnyebb, ha betartod ezt az alapvető tanácsot: kezeld a démonokat démonként, használd ki őket a végtelenségig, mert ha eljön a fizetség behajtásának órája, ők is kihasználnak majd kegyetlenül. – minden egyes szó visszhangot üt a fejemben. Mintha egy nagy üres teremben lennénk és a kopár falakról visszaverődnek a szavak. Olyan mintha azt mesélné, amit mi átélünk. De még is máshogy… durván. Én sosem tudnék kihasználni senkit! Soha… nem vinne rá a lélek. És tudom, hogy ő sem tenne ilyet, akkor meg miért beszél ilyen ostobaságokról? Miért? Szinte megrémülök ettől a helyzettől. Még a gondolattól is.     
- Miért mondasz ilyeneket? – kérdezem meg, hiszen nem értem mit akart kifejezni ezzel a dologgal. Talán azt, hogy ő… ő is tényleg egy démon lenne, aki kihasznál másokat? Nem. Ez egyenesen hülyeség. Ő sosem tenne ilyet. Sosem. Válaszát nem kapom meg csupán annyit, hogy holnap találkozunk. Egy pillanat alatt köddé vált előttem.
Lassan besétálok az üres és csendes házba onnan pedig be a szobámba. A Nap már lement, és a helyét átvette a Hold. Gyomrom újra görcsbe rándul. Leülök az íróasztalomhoz és felkapcsolom a kisvillanyt. Könyvespolcomról megannyi kötetet zúdítok le… nem bírom elviselni, amit mondott. Nem lehet, hogy csak gonoszok léteznek. Még az ő világában sem. Kinyitom az első ehhez a témához kapcsolódó könyvet és szemeimmel minden részt figyelmesen elolvasok. Minden apró betűt, és ami fontos azt le is jegyzetelem… kell, hogy legyenek jók. Kell! Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy a régi könyvek lapjai itt-ott nedvesek lesznek. Arcomhoz kapok és érzem, hogy a könnyeim akár egy gyorsfolyású patak, úgy zúdulnak le az arcomon. Miért estem kétségbe? Miért? Hiszen semmi nem történt. Akkor meg miért sírok?

Az éjszaka lassan telik… mikor hajnali 5-öt üt, az óra végre találok néhány feljegyzést. Rögtön leírom, majd lefekszem az ágyba, de nem tudok aludni. Egy szemhunyást sem. Már világosodik…


* * *

- Úrnő! Ideje indulnunk! – hallom lágyan búgó hangját. Mit mondjak neki? A sírást még mindig nem tudtam teljesen abbahagyni. Olyan vagyok, mint egy elkényeztetett gyerek, akitől elvettél a kedvenc babáját. A fejemre húzom a takarót és próbálok megnyugodni. Nem akarom, hogy így lásson. - Mi a...? – hallom újra, de nem tudom, mit tegyek. Mit tehetnék? Buzgón törlöm le maradék könnyeimet… egyszer csak kattan a kilincs. Bizonyára már be is jött. Kezeim erőtlenül fogják a takaró szélét, ami egyik percről a másikra kicsavarodik a kezemből. Felnézek és megpillantom Shiroyume megilletődött arckifejezését. Legszívesebben elásnám magamat a szégyentől, hogy így kell látnia.  - Miért...? – kezdte el mondatát, de egy végtelenül hosszú sóhajjal fejezte be. Lassan felkelek és arcomat egy puha majdhogynem selymes kendő érinti és letörli maradék könnyeimet. Két keze megérinti még kicsit kócos hajamat, majd újra megszólal.
- Nézd... – kezdi el, de erőt véve magamon félbeszakítom. Hangomba belecsempészik egy kis győzedelmességet.
- Léteznek jók! – mondom magabiztosan.
- Tessék?
- Léteznek jó démonok – jelentem ki újra majd a kicsit eldeformálódott lapot odanyújtom a kezébe.

"Jó démon híres példája Szókratész daimonionja, akinek szavát hallja, s aki őt mindig a rossztól megóvja."
"Démon: görög daimon, daemon szóból eredeztethető, eredetileg a szó nem hordozott negatív jelentéstartalmat, azt csak a kereszténység ragasztotta rá"
"Manapság Oni-k képét alkalmazzák az építészetben is, s úgy tartják, távol tartja a balszerencsét"

***

Végre elkészültem. Már csak be kell pakolnom a holmimat. Odasétálok a szekrényemhez, de belebotlok az egyik táskámba. Felveszem, de a súlyát tekintve tele van. Kicipzárazom és meglepetésemre minden, amire szükségem lehet, benne van. Biztosan Shiroyume pakolt nekem össze. Egy újabb kedves gesztus tőle… elmosolyodom, majd kilépek szobám ajtaján és most már boldogan és felfrissülve ülök le az asztalhoz.

-         Hűha… - az asztal tele van mindenféle finomsággal. A kedvenceimmel. Minden, amit szeretek itt van. – Ezt mind egyedül készítetted? Ennyi mindent? Honnan tudtad mit szeretek és, hogyan lettél kész ennyi idő alatt? – teszem fel sorra kérdéseim, majd Shiroyume immáron új ruháiban felém fordul egy konyharuhával a kezében.

-         Hát, az legyen ismét az én titkom… - ravaszon elmosolyodik, majd leül velem szembe.

-         Rendben. De egyszer úgy is elmondod majd! Tudom! – mondom csökönyösen, majd elkezdek enni. – Ez mennyei! – és csak folytatom az evést. Nagyon finom. Ha megkérdezném, honnan ismeri, az emberi recepteket biztosan azt mondaná titok. Újra elmosolyodom ezen a gondolaton. Már sokkal jobb kedvem van. Pár perc alatt be is fejezem. – Köszönöm szépen! Ez tényleg remek volt!

-         Nincs mit. Akkor indulhatunk? – kérdezi és látom rajta, hogy egy kicsit türelmetlen.

-         Hát persze! Ja, igen… és azt is köszönöm, hogy összepakoltad a cuccomat.

-         Ugyan. Az új fürdőruhádat tettem bele, remélem, megfelel.

-         Hogyne. Az nekem is nagyon tetszik.

Rövid párbeszédünk után írok egy cetlit, hogy majd csak este érek haza.
Ezután már tényleg véglegesen elindulunk.
Nem tudom, mit tartogathat számomra a mai nap, de valamiért teljes mértékben megbízom Shiroyuméban.

***

A jegyek megvétele után végre belépünk a wellness-centrumba. Nincsenek sokan, de ahhoz épp elegen, hogy kicsit zavarban legyek.
Gyorsan elvonulunk átöltözni. A fürdőruhám egy nagyon egyszerű fekete darab a hozzávaló kendővel. Felveszem, majd kilépek az öltözőből ahol Shiroyume vár rám. Körbetekintek és látom, hogy elég sok nő már most bámulja. Kicsit irigyelem, hogy ennyire jól néz ki.

-  Nagyon csinos vagy. Igazán jól áll ez a bikini. – jegyzi, meg majd elmosolyodik. Én is végigmérem őt. Milyen remekül néz ki… most is olyan akár egy címlapfotó az egyik magazinban csak élőben.
-  Oh, köszönöm… - érzem, hogy elpirulok. – Öhm… figyelj… nem látszok benne ducinak?                             De az igazat! – mondom kicsit bizonytalanul.
-  Ezt most meg sem hallottam Nanami. Ne beszél ilyen hülyeségeket. Inkább induljunk, rengeteg minden áll még előttünk. Először élvezzük ki az élményfürdő által adott dolgokat és lazuljunk, el utána következhet a lényeg vagy is a nagy Ő felkutatása. Miközben ide jöttem láttam egy két alanyt.
-  Értem. Hát akkor… izé. Kalandra fel! – nyújtom levegőbe a kezem.
- Ahogy mondod. De előtte egy két jó tanács… ezt a féktelen szerénységet kicsit fedd el rendben? Próbálj meg ellazulni és önmagadat adni. Légy természetes. És azt előre mondanám, hogy nem leszünk mindig együtt.
- Mi… mi ért nem? – kérdezem meg kicsit félve.
- Mit gondolsz, milyen pasi merne odamenni hozzád, ha én mindig körülötted, sündörgök? Azt hinné, együtt vagyunk. – mondja kuncogva és újra elmosolyodik. Igaza van. Ez nem jutott az eszembe. – Persze, azért mindig ott leszek, és majd figyellek téged a távolból. Illetve titeket, és ha nagyon balul kezd elsülni a dolog kimentelek rendben? Szóval nincs mitől tartanod.
- Oké. De akkor tényleg. Esküdj meg!
- Esküszöm! Na, nyomás!

Ezzel a nap végre elkezdődött. Elindultunk a meleg vizes medence felé ahol Shiroyume újra elismételte tanácsait és egy kettővel még ki is egészítette őket. Néha úgy kezel akár egy óvodást. Ezután kettéváltunk. Nem láttam Shiroyume merre ment, de ha azt mondta a közelben marad, akkor biztosan itt van nem messze, csak elrejtőzött, hogy ne zavarjon meg.
Egyre beljebb megyek, a medencében végül leülök egy bugyborékolós részre. Milyen kellemes… ez tényleg olyan, mintha masszírozna. Lecsukom a szememet és csak élvezem ezeket a csodás perceket.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki megkocogtatja a vállamat.

-         Elnézést kisasszony meg tudná mondani, hogy merre találom a büfét? – megfordulok és felnézek. Ez egy férfi… elég hamar megtaláltak. Ne essünk pánikba, csak kérdezett valamit. Errefelé jövet pont a büfé mellett jöttünk el.

-         Persze. – mosolygok rá. Milyen kedves arca van. Zöld szemek akárcsak nekem és méz szőke haj. – Elmegy azon a folyosón – mutatok előre felé – majd balra aztán fel a lépcsőn, és ha minden igaz ki lesz táblázva.

-         Tudja, most járok itt először… nagy kérés lenne, ha elvezetne odáig? Hálám jeléül meghívnám egy italra. – a mosolya csak úgy sugárzik. Első látásra valóban rendesnek tűnik. Miért is ne mutathatnám meg? Elvégre ma emberekkel fogok ismerkedni…

-         Rendben. Szívesen megmutatom. – szólok, majd felállok. – A nevem Nanami. – villantok rá egy mosolyt.

-         Az én nevem Takeshi. – viszonozza a mosolyt, majd kisegít a medencéből. Milyen udvarias. – Mellesleg szerintem nyugodtan tegeződjünk. – bólintok, majd elindulunk a büfé felé.

-         És mondd csak, itt laksz a városban? – kérdezem meg… próbálok természetes lenni, bár érzem, hogy kicsit feszült vagyok.

-         Igen. Nem olyan messze innen. Egy étteremben dolgozom. Mostanság igen sokan jönnek be, ezért a munka is sok. Gondoltam eljövök egy kicsit kikapcsolódni. És te?

-         Én virágkötészetet tanulok. Most szünet van, úgyhogy kiélvezem minden pillanatát – nyújtózom egyet és meglibbentem a hajam… kicsit úgy érzem magam, mint valami 12 éves kislány. – Mellékállásban viszont ápoló nő vagyok.

-         Komolyan? Az tök jó! – válaszolja, majd megérkezünk a kis étteremszerűséghez.

-         Itt is vagyunk. – mondom jókedvűen.

-         Ülj csak le, mit kérsz? – kérdezi, meg miközben előveszi a tárcáját.

-         Egy narancslevet.

-         Rendben, mindjárt jövök. – szól majd vigyorogva elmegy rendelni. Vajon mit vigyoroghat ennyire? Nem hiszem, hogy ilyen hamar megkedvelt volna. Körülnézek az étteremben… szemeim akaratlanul is Shiroyumét keresik, de nem nagyon látom, hogy hol van. Sőt egyáltalán nem. De biztos errefelé van… biztosan.

-         Parancsolj, a narancsleved. Kérsz még valamit?

-         Nem köszönöm. – hirtelen kizökkenek, majd Takeshire pillantok. – És pontosan melyik étteremben dolgozol? – kérdezem és belekortyolok az italomba.

-         A Mijamoto susi bárban. Voltál már ott? Mert ha nem egyszer el kell jönnöd. Remek kajákat tudunk készíteni. Komolyan. Az étlapon minden megtalálható… de persze az egész semmit sem érne, ha én nem lennék ott. – mi ez a hirtelen szövegömlés? Mintha egyik pillanatról a másikra nyeregben érezné magát. – Valamelyik nap is teltház volt és csak ketten tudtunk felszolgálni… mondanom sem kell a partnerem eléggé béna volt. 100-ból 90-et én szolgáltam fel. – mondja, nagyhangúan én pedig kezdek kiábrándulni… hát ő sem a szőke herceg fehér lovon. Hiába szőke.

-         Áh, értem. Akkor biztosan fárasztó lehetett. És – kezdeném el a mondatom, de nem tudom befejezni, mert Takeshi rögtön félbeszakít.

-         Fárasztó? Áhh, dehogy. Elég jó minőségű ember vagyok. Arról nem is beszélve, hogy – Most Takeshi mondatát szakítja félbe egy diszkrét köhécselés. Oldalra nézek és Shiroyume tűnik fel a színen. A lelkem hirtelen megkönnyebbül és a szívem kalapálni kezd. Tudtam, hogy kiment innen.

-         Szia Nanami! Már égen, földön kerestelek. Gyere, siessünk, mert elkésünk a masszázsról. – mintha egy mentőangyal érkezett volna meg.

-         A barátod? – néz Takeshi nagy értetlen szemekkel.

-         Oh, nem. Ő...ő az unokatestvérem. Köszönök mindent, remélem, még találkozunk! – gyorsan felállok és Shiroyume mellé lépek. – Tényleg köszönöm! – lehajtom, a fejem egy pillanatra majd felnézek.

-         Én is. Itt a számom. Hívj fel! – nyújt oda egy cetlit.

-         Re… rendben. – mondom mosolyt erőltetve, majd egy rövid elköszönés után végre elszabadulok innen.

-         Huhh, köszönöm Shiroyume! – sóhajtok egy nagyot. – Pedig Takeshi eleinte olyan kedves volt. Aztán egyszer csak folyamatosan magáról kezdett beszélni. Fura egy alak. – mondom, elgondolkodva majd partneremre pillantok. A tekintetében fájdalmat látok… rögtön a bal kezére pillantanék, de nem látom, mert a háta mögé tette. – Jól vagy? Hogy van a kezed? – kérdezem aggódva. – Nem szeretnéd megmutatni egy orvosnak? Biztosan nagyon fáj… ne haragudj. Ez miattam van. – nézek előre.

-         Nem dehogy! Jól vagyok, minden a legnagyobb rendben! Nincs miért hibáztatnod magad, ez nálam gyakran előfordul. De hamarosan elmúlik. – mosolyog rám… a mosolya olyan elgyötörtnek látszik. Biztosan nagyon fáj neki. Mit tehetnék azért, hogy jobb legyen neki? Nem tudom… a legjobb lenne, ha megnézetné egy orvossal… valahogy rá kell vennem…