- Na lássuk! - álltam be a tűzhely elé. Hát ezek sem azok a jó kis kemencék már, meg sparheltek, meg ilyesmik, na de mindegy. A gáztűzhely és egyéb kütyük sem lehetnek annyira bonyolultak, főleg ha történetesen egy démonnak van velük dolga. Fél perc múlva már zubog is a teavíz, a tojás és egyebek. Boszorkányos ügyességgel dobok össze egy kis kaját. Milyen kényelmes lettem, komolyan... már ehhez is mágiát használok, pedig régen szerettem bohóckodni az ételkészítéssel. Talán majd ha egyszer több időm lesz. Bár be kellene szerezni egy olyan villanytűzhelyet, állítólag nagyon kényelmes. Na de míg a konyhában mindenki elvan magával, meg a kis trükkömmel, addig is gyorsan összekészítem, ami kellhet, és egy hátitáskába teszem. Magamnak nincs ilyenekre szükségem, más elven működik a "hátizsákom".

-Hűha - lép be jó 20 perc múlva Nanami a konyhába, és látszik, hogy elkápráztatta a reggeli, én csak jót mosolygok. Ha tudná, mekkora hatalommal rendelkezem, meg sem lepődne ilyen egyszerű dolgokon. - Ezt mind egyedül készítetted? Ennyi mindent? Honnan tudtad, mit szeretek és hogyan lettél kész ennyi idő alatt?

Könnyed kis fehér kimonóm, amelyet hatalmas kék virágok díszítenek  lustán lebbent meg, ahogy az egyik székhez léptem.

- Hát, ez legyen ismét az én titkom - mosolygok sejtelmesen, miközben elhelyezkedem a kényelmes székben, a támlájának döntve a hátam.

- Rendben - adja meg magát félig. - De egyszer úgy is elmondod majd! Tudom! - harap bele a legközelebbi ínyencségbe, hogy rögtön ragyogó tekintettel sóhajtson fel: - Ez mennyei! - s már termeli is befelé szépen az adagot. Alig észrevehetően csak megrázom a fejem. Tényleg olyan, mint egy tudatlan és naiv gyermek. Ahogy befejezi, rögtön meg is köszöni, mire csak összefűzöm a kezeim, és megtámasztom rajta az állam, kicsit közelebb hajolva. 

- Nincs mit. Akkor indulhatunk? - érdeklődöm, cseppnyi türelmetlenség keveredik az ártatlan és rövid kérdésbe, de szerencsére lelkesnek tűnik.

- Hát persze! Ja, igen... és azt is köszönöm, hogy összepakoltad a cuccomat.

- Ugyan. Az új fürdőruhádat tettem be, remélem, megfelel.

- Hogyne. Az nekem is tetszik - ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor most kiakadtam volna, hogy mi az, hogy az neki is tetszik, de inkább nem tettem szóvá eme, az ízlésem és emberismeretem ellen szóló kis megjegyzést. Még egy kis szöszölés, és végre úton vagyunk, el sem hiszem... Nő...

* * *

Még így is bőven volt időm, amit azzal tölthettem, hogy a látogatókon legeltetem a szemem, hiába, egy nőt nem lehet felülmúlni készülődésben. Ahogy végre felbukkan, elégedetten szemlélem, tökéletes választás volt ez a fürdőruha, főleg a kendővel, évezredeket javít rajta, pedig csak egy apró anyagdarab. Meg kell hagyni, a mai kor elég sokat merít régi ruhadarabokból, csak kreatívan leegyszerűsíti és lerövidíti őket.
- Nagyon csinos vagy. Igazán jól áll ez a bikini - kezdem el tuningolni az önbizalmát, hiszen látom rajta, hogy zavarban van az emberek jelenléte miatt. Ahogy elrebegi a reflexből jövő köszönömöt, tényleg elpirul. Jaj, te lány, nem lehetsz ekkora nyuszi! Hogy fog így bárkit is összeszedni, akit elé "lökök"?
- Öhm... figyelj... nem látszom benne ducinak?  - próbál kibökni valamit, esküszöm, teljes figyelmem a másodperc tört része alatt fordítottam felé, de ez a kérdés betette a kiskaput. S milyen komolyan teszi hozzá, hogy ne hazudjak, nyugodtan mondjam meg az igazat. Nem sokon múlt, hogy felkapjam a vizet; látszik, hogy nagyképű, magabiztos és egoista idiótákhoz vagyok szokva: könyörgöm, tegnap nem aláztam eleget porba ahhoz, hogy sejtse, meg sem vettük volna, ha nem gondolnám, hogy előnyös számára ez a ruhadarab?! Igencsak meg kellett erőszakolnom magam, hogy felháborodásom legkisebb jele se mutatkozzon a hangomban. De ezért legközelebb esküszöm, fejbe nyomom!
- Ezt most meg sem hallottam, Nanami. Ne beszélj ilyen hülyeségeket! Inkább induljunk, rengeteg minden áll még előttünk. Először élvezzük ki az élményfürdő által adott dolgokat és lazuljunk el, utána következhet a lényeg, vagyis a nagy Ő felkutatása. Miközben idejöttem, láttam egy-két alanyt.
- Értem - csillan meg az ő szemében is végre valamiféle elszántság, persze csak csökkentett, "Nanami-mértékben". - Hát akkor... izé. Kalandra fel! - hadonászik, amit csak egy jóindulatú fejcsóválással honorálok. Szeleburdi.
- Ahogy mondod. De előtte egy-két jó tanács... - gondolkodom el, mit is kellene mondanom egy olyan lánynak, aki rosszabb egy áhítatos, már-már fanatikus apácánál is. - ezt a féktelen szerénységet kicsit fedd el, rendben? Próbálj meg ellazulni és önmagad adni! Légy természetes! És azt előre mondanám, hogy nem leszünk mindig együtt.
- Mi... miért nem? - jaj, ne ess kétségbe, könyörgöm, nem a világ végére megyek!
- Mit gondolsz - teszem fel a kérdések kérdését. -, milyen pasi merne odamenni hozzád, ha én mindig körülötted sündörgök? Azt hinné, együtt vagyunk - annyira kétségbeesettül értetlen fejet vág elsőre, és annyira mélyen elgondolkodik, hogy önkéntelenül nevetnem kell rajta. Vicces a Sors, de határozottan van humorérzéke, és tudja, mivel szórakoztathatja saját magát, mert ha most figyel, tuti szakad a röhögéstől. Részben Nanamin, de részben rajtam is, mennyire nem tudok mit kezdeni mérhetetlen naivitásával. De ezt majd még megbánja, azt garantálom.
- Persze azért mindig ott leszek, és majd figyellek téged a távolból. Illetve titeket, és ha nagyon balul kezd elsülni a dolog, kimentelek, rendben? Szóval nincs mitől tartanod! - ez látszólag megnyugtatja, igaz jön még egy kis infantilis szertartással, hogy ígérjem meg, tényleg, így lesz, meg minden, de már sokkal magabiztosabb, még a végén lesz belőle cserebogár, egyszer csak...
Persze ismétlés a tudás anyja, szóval még egy párszor elismételtem a legfontosabbakat, majd magára hagytam. Az emberek iszonyat egyszerű lények, csak azt látják, ami kiveri a szemüket, így nem nyújtottam nagy feltűnést az oszlopok reneszánszra hajazó faragványai között, főleg hogy bőröm halvány színe jól ment a márványhoz. Innen felülről ráadásul tökéletes a rálátás mindenre. Egész kényelmesen befészkeltem magam, és az eseményeket kezdtem szemlélni, természetesen nem kis szerepet vállalva manipulálásukban.
Nanami szerencsére egy helyre lecövekelt, így már csak egy áldozat kell. Ki is nézek egy megfelelőnek tűnő alanyt. Igaz, visít az érzékelőm, hogy csajozni jött, de a paramétereknek megfelel, legalább is első körben, majd meglátjuk. Próba keksz, ugyebár. Kezeim furcsa kézjelbe fűzöm, majd idegen nyelv érthetetlen szavait kezdtem kántálni, szavaim nyomán emberek számára láthatatlan sorok sorjáztak elő ajkaim közül, és fonták szépen lassan körbe a férfit. Ezt hívják emberi fogalmakkal sugallatnak, vagy megérzésnek, és még vagy kismillió módon, a lényeg, a férfi azonnal késztetést érzett, hogy valamiképp Nanami közelébe férkőzzön. Röpke elégedettséggel figyelem Nanami reakcióit, nem is olyan elveszett, ami megnyugtat. Őszintén szólva, aggályaim voltak afelől, hogy valóban felkészült-e már lelkileg egy olyan kapcsolatra, mint amilyenre vágyik, vagy csak egy tündérmesében él képzeletben, a valóságtól azonban frászt kap azonnal.
Ahogy távoznak a büfé felé, halk sussanással libbenek utánuk, akár egy szellem, vagy egy árnyék, de a kép, amit a speciális kontaktlencséken keresztül látok, egyre kevésbé tetszik. A férfi érzései kezdtek megváltozni, a gondolatok, amelyek megfordultak a fejében, felháborítottak, hogy ne háborítottak volna?! "Milyen kis naiv a kis szűzkurva", "még ma megfektetem" "milyen kéjesen fog felsikoltani, miközben teste vonaglik, ahogy egyre beljebb hatolok szaftos puncijába". Muszáj volt kivennem lencsét, mert égették a szavak a szemeim. Könnyed siklással termettem ismét a talajon, majd elindultam feléjük, és kedvenc módszeremmel, apró köhécseléssel hívtam fel magamra a figyelmet.
- Szia Nanami! Már égen-földön kerestelek. Gyere, siessünk, mert lekésünk a masszázsról - küldtem felé egy mosolyt, de mikor a férfi megszólalt, tőrként meresztettem rá égszínkék szemeim.

- A barátod? - kérdezi azonnal, s neki simán rá is vágtam volna, hogy az, ha nem Nanami szólal meg előbb. Több szempontból is szerencsésebb volt ez a megoldás, mert közel jártam hozzá, hogy megtépjem. Bal kezembe már össze is gyűlt egy kellemetlenebb rontás, de fékeztem magam.

A "számcsere" után végre "elrángathatom" a helyszínről, s végre a feszültség is alább hagy bennem.

- Huhh, köszönöm, Shiroyume! - sóhajt mellettem. - Pedig Takeshi eleinte olyan kedves volt. Aztán egyszer csak folyamatosan magáról kezdett beszélni. Fura egy alak - mondanom kellett volna valamit, de a fájdalom alattomosan nyilallt a karomba, reflexből rejtettem a hátam mögé: remek, szép kis bukta, Shiroyume, hagy gratuláljak...

- Jól vagy? Hogy van a kezed? Nem szeretnéd megmutatni egy orvosnak? Biztosan nagyon fáj... ne haragudj. Ez miattam van - süti le a szemeit, előredöntve fejét.

- Nem, dehogy! - felelem a legnemesebb egyszerűséggel. - Jól vagyok, minden a legnagyobb rendben! Nincs miért hibáztatnod magad, ez nálam gyakran előfordul. De hamarosan elmúlik - hamarosan elmúlik, ahogy te is, kicsi lány... Miért visel már most meg a gondolat? Legszívesebben az arcom a karjaimba temetném, s úgy rimánkodnék valakihez, aki hatalmasabb nálam, vessen véget ennek az egésznek, és törölje el létezésem a föld színéről, feloldozva a bennem feszülő szenvedés alól, de ilyen erő nem létezik. Nincs senki, aki megbontaná a világ rendjét...

Rosszkedvem csak fokozza a mellettem állóból áradó érzelemözön.

- Figyelj - vonom félre, hogy ne legyünk szem előtt, majd kinyújtom elé a bal kezem, amely halványan látszik csupán, mint valami átlátszó jelenés, szellemnek nevezik talán. Szemei elkerekednek, de nem húzódnak el, ahogy végigcirógatom az arcát az áttetsző ujjaimmal. Fájdalmas, de túlélhető mozdulatsor.

- Amikor egy démon alakot ölt, megbontja létezése természetes állapotát, és materializálódik. Nem egyszerű, és sokszor kellemetlen folyamat. Nem olyan egyszerű, mint azt gondolnátok. S amikor valaki már régóta nem öltött testet, egyszerűen kijön a gyakorlatból, ennyi az egész. Amikor másra is használom az erőm, nem mindig tudom megosztani a figyelmem, de hogy ne leplezhessenek le, fájdalommal jelez a felépített test, így újra nekikezdhetek a koncentrációnak - jól felépített fatális baromság, egy igen jól hangzó és abszolút hihető hazugság. Érzem, hogy megnyugszik tőle valamelyest, de bizonyára sokkoló élmény lehet számára a gondolat, nem vagyok megfogható igazán, s bármikor könnyedén eltűnhetek ebből a világból.

- Semmi gond, majd belejövök - mosolygok biztatóan, eljátszva a magabiztosságot és vagányságot.

- De térjünk is vissza a feladatra. Rövid elemzés és válasz is egyben a burkoltan megfogalmazott kérdésedre: a fiú alapvetően potenciálisan barátnőt összeszedni jött ide, ez látszott rajta, hiszen folyamatosan pásztázta a termet, míg ki nem választott. Már az nagy hátrány volt, hogy nem vetted észre, hogy figyelnek, de ez még megfordítható hátrány, mert egy jó szó, egy jó helyen elsütött mondat, és máris közlöd nonverbálisan is a veled szemben állóval, nem vagy könnyű eset, nem lehet átvágni, és már az nagy kegy, hogy egyáltalán szóra méltattad. Másrészt, az arcodra ült egyértelműen, hogy zavarban vagy, ettől nyeregben kezdte érezni magát,és többé nem tartott egyenlő rangú zsákmánynak, csupán egy könnyen rászedhető; bocsánat a kifejezésért; de naiv, megdugható libának - őszinteségem eléggé mellbe vághatta, vagy a kifejezés volt túl érzékletes, a lényeg, hogy ezen változtatni csak úgy lehet, ha ő is akar. - Ha valóban magabiztos férfit szeretnél, aki magad miatt szeret, akkor úgy kell eladnod a saját tulajdonságaid, hogy azok számára vonzóak legyenek. Nagyon cuki tud lenni, ha a lányka zavarban van, könnyen elpirul, de mindig és minden körülmények között a helyén kell lennie a fejednek, és ha arról van szó, jelezned kell egyértelműen a partnerednek, ez most nem jött be, ez nem volt szimpatikus, és jobb ha befejezed, mert faképnél hagylak. Nem kell feltétlenül szóban, megfelel nonverbális jelekkel is. Ahogy ugyanúgy kifejezheted, ha valami szimpatikus benne. Egy a lényeg, éreznie kell, hogy te határozottan létezel, és ha akar valamit, azért keményen meg kell majd dolgoznia.

Hogy mondhatnám el jobban, mert úgy érzem, nem fogja érteni a lényeget, legalább is nem úgy, ahogy én szeretném.

- Szemléltetem, mire gondolok - bökök egy lányra, akin megakadt a szemem. Már ránézésre sugárzott belőle a túlcsordult önbizalom, tipikusan az a fajta, aki azt hiszi, mindent és mindenkit megkaphat, éppen ezért meg is válogatja a partnereit. - Először megpróbálom meghódítani, mint valami gyámoltalan lúzer, akinek rengeteg pénze van, csak tehetsége nincs. Te csak osonj közelebb, mint semleges vendég, aki éppen arra járt, mert szomjas.

Kis fazonigazítás, kontaktlencse kikapcsolása, feleslegesen nem fárasztom magam az információkkal, majd már lépdeltem is a célszemély felé. Nem néztem a szemeibe, csak zavartan pillantgattam jobbra-balra. Olyan hitelesen adtam a lényegtelen embertípust, hogy valóban csak egy fél pillantásra méltatott, mikor letelepedtem két székkel arrébb mellettük. Nanami még mindig az oszlop mögött volt, mire én a szememmel jeleztem, hogy szépen húzza ide a hátsóját, mert az ő okulására csinálok majmot magamból. Körülbelül öt percet vakaróztam, mire végre megszólítottam, és - igen, határozottan fokozva a színjátékot - halványan elpirultam.

- Elnézést... meghívhatnám... valamire? - suttogom szinte alig hallhatóan, ő mégis felém fordul, de nem kell csalódnom.

- Bocsi, hozzám beszélsz? - teremt le hangsúlyával, mire magamban szabályos kuncogásba kezdek. Emberek, annyira kiszámíthatók. A pénz majd megtöri, de akkor sem fog randizni velem, cserébe szépen kihasznál majd.

- Uhum... - bólogatok hajamba temetkezve még mélyebb vörös színt öltve. - Csatlakozhat... a barátnőd is... ha úgy kényelmesebb... mármint... szóval ő is kérhet bármit... tényleg mindegy, van pénzem elég...

A két nő összenéz, és máris kigyúl a ragadozó fény a szemeikben.

Hát igen, tíz perccel később már könnyebb volt a "pénztárcám" egy kisebb vagyonnal, jól feltankoltak, de cserébe legalább szóra méltattak, és ugrattak is párszor, hogy hagy piruljak. Szánalmas volt, már előre élveztem a majdani fordított helyzet adta örömöket. 

Lassan ideje volt a záróakkordnak.

- Ano... Isabelle... - ahogy rám néz, direkt nyelek egyet. - máskor is... elhívhatom.. esetleg... randira - az utolsó szót alig lehelem ki magamból és ismét vörössé változtatom arcszínem. A lány felkuncog, majd megsimítja a buksim, mintha valami kisgyerek lennék.

- Aranyos vagy, de sajnos nem vagy az esetem, de lehetünk barátok.

- Aham... - fizetek, majd "elkullogok" megsemmisülten, Nanamit keresem, s ismét az oszlop mögött kötünk ki.

- Látod, ki lettem kosarazva - vonom meg a vállam tettetett sértettséggel.

- Nem is tudtam, hogy képes vagy elpirulni, nagyon jól áll - heccel vissza, mire nagyon vicces fejet vághattam, mert nevetni kezd rajtam.

- Örülök, hogy jól szórakozol.... - morgom keresztbe fonva a kezem a mellkasom előtt. - Most tulajdonképp magadon nevetsz, abszolút tőled merítettem ihletet - nyújtom ki a nyelvem, mire abbahagyja a nevetést végre, de még mindig erőteljesen mosolyog. Hátsón fogom billenteni, de komolyan!

- Na figyelj, most jön a nagymenő stílus! - egy könnyed mozdulattal barna fürtöket varázsolok a szőkékből, és a szemeim is zöldek lesznek. - nem adok magamnak tíz percet, és a telefonszámával jövök vissza, csak figyelj. Jah, és most tök csóró leszek, de határozott.

Ismét az előbbi két nőt veszem célba, de most végigstírölöm az egész utat, nem is marad eredmény nélkül az akcióm, szinte minden egyes apró mozdulatomat végigmérik, ahogy betámasztok melléjük a pultra.

- Üdv, hölgyeim, hogy lehet, hogy két ilyen szépség itt árválkodik egyedül? - kérdezem bűbájos mosolyomat elővéve, és láss csodát, most nem én pirulok, hanem ők. A csevegés könnyeden megy, én folyamatosan bókolok, miközben szinte bocsátom ki magamból az eleganciát és szenvedélyességet. Hamarosan azt tapasztalhatják a figyelő szemek, hogy meginvitálnak inni, és szinte marasztalnak, mikor közlöm, távoznom kell, s begyűjtök két telefonszámot is, s - bár ez engem is meglepett, és rohadtul nem volt beleszámolva - Isabelle szó szerint lesmárolt. 

Ahogy ismét takarásba érek, undorodva törlöm meg a szám. Még a hideg is kiráz. Legközelebb inkább nem tartok szemléltetést...

- Jól vagy? - kérdezi Nanami, hangja furcsán pendül meg, de most nem kerítek neki különösebb figyelmet.

- Áhh, hányinger, mint egy csiga - húzom el a szám, majd meglebegtetem a két telefonszámot. - Viszont a magabiztosság gyümölcsöző, simán felszedhettem volna bármelyiküket, ha igazán akarom. Azt hiszem, bebizonyítottam, hoyg érdemes lenne összeszedned magad egy közepes szintre, hogy ne járj úgy, mint az előbb.  Mindegy, a lényeg, hogy ez a környezet nem a te közeged, itt nem találunk majd értelmes jelöltet - folytatom.

Megállapításom ellenére hagytam, hogy kiélvezze a nap hátralevő részét. Valóban ellátogattunk a masszázs részlegbe. Meg kell hagyni, tudnak élni az emberek, kifejezetten kellemes dolog ez a nyomkodás, bár azért feszélyező, hogy egy vadidegen nyúlkál hozzád, de amit kapsz cserébe, tömören: meg lehet szokni, és megéri megszokni. A szauna is vicces egy találmány, bár nekem nem jött be annyira, valahogy nem látom értelmét az aszalódásnak, mikor kinn is dög meleg van. A gőzfürdő hasonszőrű állat, szintén nem lesz a kedvencem, de az élménymedencék kifejezetten kellemesek voltak, leginkább a jakuzzi, szanaszéjjel áztattam magam. A hecc kedvéért még hagytam magam rábeszélni a csúszda nevű szerkezetre, igaz, kizárólag arra, amelyiken csak akkor lehetett lecsúszni, ha két ember beült egy úszógumi nevű járműbe. Magamtól tuti nem mentem volna bele, de szinte sikított róla, mennyire szeretné kipróbálni, csak épp nincs kivel. Őszintén szólva halálfélelmem volt, de csak túléltem... Az érdekes az egészben, hogy ennek ellenére volt bennem egyfajta vágyakozás, hogy csússzunk le még egyszer, és még egyszer. Különös egy szórakozási forma, adrenalintúltengés. 

Összességében a nap jól zárult, áradt belőle a boldogság, amelynek sugárzása engem is feltöltött némelyest. Másrészről növelte éhségem, és azt a szenvedést, amely megkeseríti egy éhező álomdémon mindennapjait: a sötétségben egyre inkább erőre kapott a vérszomj. 

* * *

Hazafelé kivételesen Nanami csicsereg végig, azt hiszem, teljesen felvillanyozta az utolsó óra csúszdapartija, én pedig fáradtan hallgatom. Ez is a gyengülésem jele, kezdek kimerülni, de nem úgy, mint az emberek, egyszerűen csak befásultnak érzem magam.
így mikor megérkezünk, egy intéssel búcsúzom, és most kivételesen távolabb vonulok, egy közeli parkba, amit még tegnap néztem ki magamnak a bevásárlás alkalmával. Mélyen szippantom magamba a kellemesen friss levegőt elterülve a fűben. Szánalmasan nyomorultul érzem magam, és zsibog a bal karom, és most már kezd a bal lábam is, igaz, egyelőre csak a bokám. Szemhéjaim elnehezülten fedik be lélektükreim, de azonnal fel is pattannak a képre, ami elém villan: magam láttam vörös szemekkel, jól lakott elégedettséggel, szám szélén még csöpög a friss étel maradványa, s kezeim között törékeny alakja. Felülve a fejem a kezeimbe temetem, szívem szerint felordítanék, de mögöttem egy kép vetül ki, s Senderu jelenik meg benne.

- Me-sama! - szólít meg, mire felkapom a fejem, és elrejtem a bal karom, s csak ezután förmedek a férfire.

- Mit akarsz? 

- A Tanács aggódik az állapota... - kezdene bele, de leüvöltöm. Mondhatni kapóra jött, hogy kiadjam a belső feszültségem.

- Teszek rá, tudom, mit csinálok!
- De uram...
- Nincs de, Senderu, szerződés köt, még ők sem bonthatják fel, arról nem is szólva, hogy én vagyok az uralkodó!
- Uram! - néz rám szigorúan, jelezve, hogy hallgassam végig. Kissé lenyugodva öltöm magamra a némaság vértjét, hogy aztán rám boríthassa a "jeges zuhanyt".
- Kuroyume felbukkant a környéken.

* * *

A hétvégének vége, így a délelőttöm láblógatással töltöm, míg Nanami dolgozik. Reggel azért felkészítettem rá, hogy ma egy különleges színházi látogatásra fogom elcipelni, így ne nagyon akarjon hazasietni. Azért különleges, mert a színház nyílt napot szervez, és ennek keretében, bár erről nem értesítettem, olyan előadásokat is tartanak, amelybe a közönséget is bevonják, együtt alakítva a darabot. Azzal indokoltam a dolgot, hogy szoknia kell az emberek közelségét, másrészt otthon ülve nem lehet megtalálni a nagy ő-t, mert nem szokása bekopogni a házba.
De az unalom is jó valamire, bevettem magam a könyvtárba, és kortárs irodalmat kezdtem olvasni. Egész lemaradtam ilyen téren, pedig régebben ebből is mindig naprakész voltam, még érdekelt is, mert minden könyv tulajdonképp egy megszilárdult álom. Csodás találmány, s csak az ember képes arra, hogy ilyet teremtsen, ez az egy kis tárgy azon dolgok közé tartozik, amelyekért tisztelem az emberiséget. Egy különleges darabba merültem bele teljesen, aminek a címe A Gyűrűk Ura. Persze, most jogosan vádolhatna mindenki mazochizmussal, mert egy ennyire komplexül kidolgozott álom olyan számomra, mintha egy éhes hajléktalan gyönyörű fotókkal illusztrált szakácskönyvet lapozgatna, de egyszerűen magával ragadott.

Megvártam, míg Nanami átöltözik az általam kiválasztott ruhába, amit képes voltam magammal cipelni. Jól állt neki a fekete, elegánsabb szoknya, és a hozzá tartozó felső, ahogy a nyaklánc, a fülbevaló, a hajpánt, az öv és a hozzájuk passzoló cipő is. Magam részéről fehér öltöny és égkék kiegészítők, úgy mint nyakkendő és öv. Igazán büszke voltam, hogy minden szem ránk szegeződött, ahogy megérkeztünk a színházba. Természetesen azonnal magammal rángatom a színészekhez, hoyg szerezhessünk autogramot, ez tökéletes alkalom volt, hogy összebarátkozzunk egy halom emberrel, akik szintén sorba álltak, rajongók, érdeklődők, mind a kifinomultabb ízlésű rétegből.
Aztán végre elkezdődött a darab, így szépen beültünk a széksorok közé, direkt a harmadik sor közepére kértem jegyet, tudtam, hogy átjárhatóvá tették a középső részt, és már azt is tudtam, hogy kis segítségemmel ma Nanami színésznővé avanzsálódik. Kíváncsi voltam a reakcióira, és valljuk meg, gonoszan jó kedvem volt, ahogy elképzeltem a fejét.
A darab átlagosan kezdődött, bevonultak a szereplők, és egy szerelmi dráma részletei kezdtek kibontakozni szemünk előtt, amikor is eljött az a bizonyos pillanat: meg kell jelennie a lánynak, akit annyian imádnak, azaz ideje valakit kirángatni a közönségből. Koncentrálni kezdtem, és kezem észrevétlen kulcsoltam össze egy jellegzetes buddhista imapózba. Az eredmény nem maradt el, a színész, aki szerelmet vallani indult, Nanami mellett térdelt le, ezzel máris bevonva a darabba, mint főhősnő. Nanami ijedten pillantott rám, de nem szándékoztam "megmenteni", kacsintottam, és egy vállveregetéssel kívántam neki sok szerencsét.