- Lehet, hogy megint csak a naivitásom és a gyerekes mivoltom beszél belőlem, de... igen. El tudnám képzelni. De ő és én nem egy körökben forgunk. Ő az elitbe tartozik, én pedig egy egyszerű városi lány vagyok, aki szereti a színházat.
- Nanami - sóhajtok egyet, kár, hogy nem fojthatom meg a delikvenseimet, mennyivel gyorsabban végeznék néha a melóval... - A szerelmet nem lehet ilyen ostobaságokkal befolyásolni. Legyen szó bárkiről. Nem akadályozhatod meg, hogy beleszeress egy grófba vagy akár egy hercegbe. És ő sem fogja elfojtani az érzéseit, ha egyszer beleszeretett egy cselédlányba vagy akármilyen rangtalan emberbe - maximum nem legalizálja a kapcsolatot például a házasság intézményével, de ez jelen esetben mellékes, nem? Másrészt ma már egészen más szelek fújdogálnak. - Persze a jelenlegi helyzet nem jelenti azt, hogy ő most beléd szeretett - nem árt ilyeneket is tisztáznom vele, nehogy tündérmesébe ringassa saját magát.
- Mondd csak.. lehet hozzád egy bizarr kérdésem? - ehh, bizarr? Merjek igent mondani?
- Miért ne lehetne? - bátor leszek, ilyen körítéssel kérdezett már teljesen jelentéktelen dolgot is. Különben is, köteles vagyok bármire válaszolni. - Ezt már megbeszéltük, Te vagy az, aki nekem parancsol.
- De én úgy gondolom, hogy most egyenrangú személyek vagyunk. Semmi úrnő és szolga. Ez olyan rossz... én nem tekintek rád úgy, mint egy szolgára... nem tudnék...
- Térjünk a kérdésedre! - szakítom félbe, idegesít ez a lelkizés. Ha tudnád, hogy én az aktuális ebédemként tekintek rád, akkor is nehezedre esne szolgaként kezelni? Naiv ember. Bár bebizonyítottad, vannak jó démonok, én nem azok közé tartozom.
- Shiroyume - szólít a teljes nevemen, amit nem sűrűn tesz meg, így felé fordulok, de ő az üres színpadot mustrálja. - Számodra mit jelent az, hogy szerelem? Mit értesz ez alatt?
Puff, telibe, egyenesen a szívem legrejtettebb régióiba szúrta a láthatatlan tőrt. Hogy mit jelent a szerelem? Nem sok jót, legalább is a végén sosem. Bár jó hinni azoknak, akik szerint örökké tart, és jó azokra nézni, akik vén arccal is képesek ugyanazzal a ragyogó tekintettel pillantani egymásra, de a szerelem olyan kiszámíthatatlan, mint maga az élet.
- Hmmm ... - gondolkodom el, nem akarom letörni képzelgéseit, nem akarom, hogy egy megkeseredett lény vallomását hallja a szerelemről, így igyekszem visszaidézni korábbi ember ismerőseimet, akik mellett hosszú időt töltöttem el. Közben persze húzom az időt. - számomra a szerelem? Ez egy igazán nehéz kérdés... - ahogy érzékelem, hogy rám pillant, viszonzom a pillantást, mire rögtön félre is fordítja a fejét. Talán nem is baj, nehéz gátat szabni az emlékeknek. - Nekem a szerelem azt jelenti, hogy eggyé válok azzal, akit szeretek. Megpróbálok mindennel a kedvében járni és olyan dolgokat csinálni, amiben örömét leli az illető.
- É...értem. Ez igazán szép - mosolyog rám, mire én alig észrevehetően elhúzom a szám. Persze, szép... csak hazugság. Szinte hálát rebegek a magasságos isteneknek, hogy végre elkezdődik a darab második része, ezzel megmenekülök a további kellemetlen kérdések elől. Jobb lenne, ha egyszerű alárendelt-fölérendelt viszonyt erőltetnénk, ez a legyünk barátok nekem sok, túl sok.

Aztán ahogy szokott, az este eltelt, a darab közepes volt, de Nanaminak látszólag tetszett. Talán nekem is csak annyi volt a bajom, hogy már kismillió hasonló sztorijú előadáshoz volt részem. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy látta a Rómeó és Júlia ősbemutatóját, annál jobb nyáladzás pedig nemigen fog születni, legalább is míg velem nem szerződik valaki. Shakespeare összességében egyébként egész érdekes alany volt, csak hát a végére ő is megkeseredett, ahogy a többiek is, mert folyton-folyvást egyre többre vágytak. Az ember roppant telhetetlen tud lenni. Pedig hosszú távon az ő kívánságát is teljesítettem, neve évszázadokon keresztül fennmaradt, és ma nagyobb megbecsülésnek örvend, mint saját korában bármikor. Igaz, lehet az is rontott az élvezeten, hogy olyan témát pendítettek meg a végére, ami megkavarta az emlékeim. Annyira szánalmas, hogy még mindig ilyen élénken él az emlékezetemben. Yuunai...

- Még egyszer köszönöm, hogy elhoztál erre az előadásra. Csodálatos élmény volt. Az egyik legjobb darab, amin voltam! - hajol meg háláját fokozandó Nanami. Nem nehéz örömet szerezni neki, szerintem sosem mozdult ki igazán, így mindent képes lenne élvezni.

- Ugyan. Ez a legkevesebb. Örülök, hogy tetszett, és tényleg nagyon jól szerepeltél ma este - hangsúlyozom még egyszer, de nem osztom a lelkesedést. Nekem határozottan nincs jó kedvem. - Ha megbocsájtasz, most kimegyek a mosdóba. A bejáratnál találkozunk.

- Rendben, de minden rendben? - mér végig, miközben a vállamra teszi a kezét.

- Persze. Minden rendben - csusszanok ki az érintés alól, majd eltűnök az emberek forgatagában. Fáj a fejem...

A mellékhelyiségbe lépve azonnal a csap fölé hajolok, és megmosom az arcom. Eltört minden, valahol ott véglegesen. Minek erőlködöm? Egyszerűen csak fel kellene adni. Megtalálni a módját, hogy véget vethessek ennek az egésznek. Tekintetem a tükörből visszanéző önmagamra téved. Kifejezéstelen és üres tekintet néz vissza rám, egy kiégett lény, egy a létezésbe belefáradt árnyék. Hirtelen kitágult a szemem, és megfordultam, de már sehol sem láttam. Pedig meg mertem volna róla győződni, Kuroyumet láttam átlibbenni a termen egy fekete öltönyben.

Szinte pánikszerűen lépek ki a mellékhelységből, hogy Nanami után menjek, az a szemét. Már megint bele akar keverni a dolgokba? Vagy most kivételesen csak engem kíván idegesíteni?
Ám a lányzó nem épp olyannak tűnik, mint akit bárki is bántani akart volna. Kifejezetten boldognak tűnt, és ki is pirult egy kicsit. Miről maradhattam le?

- Mi ez a nagy örömujongás? - érdeklődök felhúzva a szemöldököm. 

- Képzeld, képzeld!!! - lelkesedésére önkéntelenül is mosolyoghatnékom támad. - Elhívott engem vacsorázni! Engem... nem is gondoltam volna. Annyira hihetetlen.

Wow, tényleg le vagyok maradva, arcomra őszinte meglepettség ül ki.

- Valóban? Ez remek hír. Nagyon örülök. Akkor biztosan lesz egy remek estéd - magamban háromszor is elkurjantom magam: ez az! Sínen vagyunk. Még Kuroyuméról is elfeledkeztem. - De most menjünk, már késő van. Nem akarom, hogy holnap hulla fáradt legyél. 

- Rendben, menjünk - feleli, és egész hazáig csillog a szemében a lelkesedés. Nem tudom, jó látni, hogy boldog, de mégis: boldogsága csak egyre mélyebb sebeket tép fel. Hamarosan mosolygó arcából csak üres tekintetű test lesz, álmok és remények nélküli porcelánbaba, amely a pusztulás és rothadás útjára lépett. A bűnös pedig ÉN leszek.