Pavilonom magányában, csak a szél halk zúgását és a hajnal puha, halk hangjait hallgatom. Rossz érzésem egyre csak erősödik… ahogy szemeimmel a burjánzó kertemet nézem, hirtelen a nevem kezdőhangjait hallom, de ez alig egy pillanat alatt el is hal.

- Na... - Megfordulok és a látvány, ami elém tárul… rémisztő. A félelemtől ledermedek, megmerevedek akár egy márványszobor. Szemeim Shiroyumét pillantják meg, ahogy egy sötét alak -akinek a kisugárzása maga a gonoszság és a rosszindulat- hatalmas csapást mér rá. Légzésem elakad, az ijedségtől még mindig nem tudok megmozdulni. Valami ijesztő gömb tart felém… fogalmam sincs, hogy mi az, de szemeim nem azt, ha nem a fiút figyelik. Shiroyume egy szemvillanás alatt előttem terem és saját testével fogja fel a támadást. A rémület béklyói szorítják minden porcikám és éles sikításom pár másodpercre betöltik a teret. Alig fogom, fel mi történik, és, hogy mi miért van. Látom, ahogy elterül előttem és a mindig olyan erősnek látszó férfi most akár egy elfoszlott rongybaba, akinek segítségre van szüksége, kimutatja az igazi erejét és fájdalmát.   

- Shiroyume! – kiáltok rekedt hangon, bár ez már inkább üvöltés. Ő lassan felém fordítja a fejét. Tekintete olyan megtört akár a tavasszal felolvadt jég. Legszívesebben sírva fakadnék, de még ahhoz sincs elég öntudatom… felnézek és a számomra ismeretlen alak egyszer csak a semmiből terem mellettünk és egy éles pengét váj Shiroyume karjába. Kezem a szám elé teszem, hogy ne sikoltsak fel újra.

- Megfertőztelek. – az idegen mosolya egyszerre kárörvendő és visszataszító. Istenem… nézni sem bírom. Én nem akarom ezt látni… annyira félek tőle. Kezem, lábam remeg és elszaladni sem tudok. De hogy is tenném mikor az, aki a világon az egyik legfontosabb személy a számomra gyengén akár egy harmatcsepp a virágszirmon itt, esik térdre előttem. 

- Francba! – mi történik vele? Mi az, hogy megfertőzte? Újra sírhatnékom támad, de még nem eresztek könnyeket. Shiroyume legmélyéről valami sötétség tör elő. Érzem… érzem rajta, hogy megváltozik az egész kisugárzása, majd felordít, de nem úgy, mint akinek iszonyatosan fáj valami… ha nem, mint a még mindig pár lépésnyire előttem álló valami. Olyan hangon, mintha örülne. De miért van ez? Miért vette körül őt a sötétség fátyla?

Shiroyume lassan feláll, mint aki rohamra vagy valamilyen támadásra készül. Lábaim automatikusan hátrálnak néhány lépést. Még mindig remegek. Ez a valaki nem ő… ez valaki más. Az Ő mosolya nem ilyen pokolian gonosz, ha nem kedves és szeretetet sugárzó. Mi lett azzal a Shiroyumével akit eddig ismertem? Aki ha néha kicsit megdorgált, de mindig segített és nem hagyott el. Hol van most? Bármennyire is menekülhetnékem van, nem tudok elfutni. Shiroyume hirtelen felém lép. Belenézek szemeibe, ami most mélykék színben pompázik, de olyan akár egy üveggolyó. Fényes, de még ennek ellenére is olyan üres, mint egy kiürült palack.

Keresem a pillantását, de nem kapom meg… végül egyre közelebb hajol, míg nem, már érzem az illatát, majd ajka mohón az enyémre tapad. Szemeim megint kikerekednek. Elhagy az energiám… mintha egyszerűen csak elfogyna. Ez a csók keserédes… egyszerre mohó, de még is érzek benne egy kis fájdalmat. Elkezdek szédülni és szemeimet is nehezebb nyitva tartani… felemelem gyenge karjaimat, hátha el tudom lökni, de valaki más megteszi helyettem. Akár egy fénycsóva suhan el előttem és eltaszítja őt, akkora erővel, hogy keresztülsiklik a növényeim közt, majd a kerítés állítja meg.  

* * *

- Me-sama – egy újabb démon lenne?… nem. Ő biztosan nem. Felemeli Shiroyume testét és elkezdi bevinni a házba. Még mindig értetlenül állok, mikor hangja megtöri elmém zakatolását. Ez a valaki magyarázni kezd, hogy menjek utána, mert idekint nem biztonságos. A léptek nehezemre esnek, de tudom, hogy Shiroyume fájdalma ezerszer nagyobb az enyémnél.
Bemegyünk, majd újabb magyarázatot hallok, de nem tudok rendesen odafigyelni, annyira le vagyok sokkolva. Annyit értettem, hogy ez a valaki is álomdémon szerűség volt és, hogy Kuroyume a neve. Na meg persze ami a legfontosabb… azt, hogy Shiroyume gyenge. Valószínű miattam… emlékszem arra, amit még a wellnessben mondott. Minden kimondott betűre emlékszem. Arra, hogyha felveszi ezt a fizikai alakot… nehezebb neki. Vagy hasonló…
Senderu! – Senderu? Ez lehet a neve ennek a másik személynek… Shiroyuméra pillantok, aki, mint egy szárnya szegett lepke próbál erőteljesen megmozdulni. Már maga a látvány is annyira fájdalmas… - Túl sokat jár a szád...

-         Me-sama – még mindig nem tudok magamhoz térni. Rámutatok a kanapéra, hogy oda tegyük le, mert az puha és kényelmes.  - Kérem, fogadja el!- valami üvegcsét vesz elő… egy fiolát, amiben valamilyen lé van. Biztosan gyógyító szer lehet. De akkor miért nem fogadja el? Ez rá vall.

Valahogy most semmire sem tudok odafigyelni. Kinézek az ablakon… hallom, ahogy Senderu és Shiroyume vitatkoznak valamin, de képtelen vagyok arra figyelni. Csak nézek ki, mikor egy olyan szót hallok meg, amire nem számítottam. Ez volt az utolsó csepp…

-         ... Ölj meg! Senderu, kérlek... – nem bírom tovább visszatartani sem az érzelmeim, sem a sós könnyeket. Minden előtör belőlem, ami eddig a sokk hatása miatt lapult bennem.   
- Nem – nyögöm ki halkan. A szívem elfacsarodik és, mintha karót szúrtak volna bele. Sírva felkiáltok. - Nem halhatsz meg, nem érted?! Megígérted, hogy nem mész messzire, hogy nem hagysz egyedül! . – jéghideg keze hozzátapad az arcomhoz. Az érintése olyan gyengéd. Nem tudom őt elereszteni magam mellől! Nem hagyhat itt engem!  

-         Sajnálom... – szól, én meg csak keservesen zokogok, és könnyeim némelyike az ő arcán landol.
- Kérlek... - szipogom. - Bármit megteszek... – csak ne hagyj engem el. Mindent megteszek. Bármit elkövetek, de belepusztulok, ha most itt hagysz engem.
- Arra semmi szükség – Senderu felé fordulok és könnyes szemeimmel, csak homályosan látom őt. - Valaki már megtette a magáét: utolsó és legnagyobb vágya az volt, hogy mentsem meg az álmával azt, akit a számára legkedvesebb ember mindennél jobban szeretni fog. Látta a jövőt...az esetleges változatait...azt akarta, hogy akit szeret, a lehető legboldogabb legyen, és ezért képes volt feláldozni az életét...
- Miről beszélsz? – én sem értettem miket hord itt össze. De miért mondd, ilyeneket mikor látja, hogy Shiroyume kétségek közt, nagy fájdalommal szenved?  

- Me-sama, kötelességem valóra váltani az álmát, mert köt a szerződésem. Nem tagadhatod meg, hogy magadhoz vedd. – kiről beszél? Kinek az álma lehet?   

- Az öreg hölgy nem gondolt bele...mekkora fájdalmat okoz... s hogy milyen paradox helyzetet hagy maga mögött... – öreg hölgy… és csak most tudatosult bennem. Nagymama… Senderu szavai elkezdtek visszhangot ütne a fejemben… „utolsó és legnagyobb vágya az volt, hogy mentsem meg az álmával azt, akit a számára legkedvesebb ember mindennél jobban szeretni fog. Látta a jövőt...az esetleges változatait...azt akarta, hogy akit szeret, a lehető legboldogabb legyen, és ezért képes volt feláldozni az életét...” az nem lehet. Még csak bele sem merek gondolni. Nem.

-         Hogy szerethetne a számára legfontosabb személy... ha miattam kell meghalnia annak... akit másodsorban szeret mindennél jobban? – Míg ő egyre csak halványodott én igyekeztem elhessegetni azt a gondolatot, hogy a nagymamám elment. Félre érthettem valamit… letörlöm a könnyeim, hogy rendesen lássak, de ez nem tart sokáig.
- Nanami... – ez a megtört és fájdalmas hang. Hiába minden erőm nem tudom megakadályozni, hogy ne csorduljon ki a szememből azok az apró cseppek. - Nézz rám... – kezébe veszi az üvegcsét, de nem emeli el a tekintetét. - Nézz nagyanyád gyilkosára – nem akarom. Nem hiszem el! Megint zokogni kezdek. Olyan fájdalom hasít végig bennem, mint amikor a szüleim meghaltak. Felperzsel, és nem tudok tenni ellene… csak keserűen és hangosan zokogok. Ahogy Shiroyume megissza, az üvegcse tartalmát valami végleg megtörik bennem… gyilkos lenne? De ő nem lehet az. Ahogy a szemei lecsukódnak és mély álomba zuhan… olyan akár egy szépséges rózsa.  

-         Hazudik! Tudom, hogy hazudik! Ő nem lenne képes senkit sem megölni! Soha! – kiáltom, majd felállok és tekintetem Senderu személyére szegezem. Ő gyámoltalanul néz vissza rám, majd ő is feláll.

-         Nanami-san. A nagymamája, csak a boldogságát akarta. Nem tudta milyen ára lesz, csupán azt akarta, hogy ön boldogan éljen élete végéig. Higgye el, nem az Uram a hibás. – a szavai golyóként záporoznak a szívembe. Fejet hajt előttem, majd eltűnik.

Nem igaz! Térdre esve egyik kezemmel az alvó Shiroyumét ölelem, a másikkal eltakarom az arcom és csak zokogok. Meghalt és egyedül hagyott engem. Itt hagyott, mint a szüleim. Senkim sincsen… nincs miért felkelnem. Nincs miért élnem. Nincs semmi, ami miatt életbe kéne maradnom. Nem bírom elviselni a tényt, hogy újra eltávozott valaki a világból, akit szerettem. Még is mit tegyek ezek után? Mit tegyek? Eddig minden olyan jól alakult… a nagymamám boldog volt, ahogy én is. Shiroyume eljött, hogy beteljesítse a vágyam, de mindennek vége szakadt. Mintha ollóval vágták volna el a boldogságom szalagját.

***

1 nap

***

2. nap

***

Két nap telt el mióta mindez megtörtént. Csak ülök és nézem az ablakomban a lemenő nap sugarait… Azóta Shiroyume még mindig alszik, de biztosan rendbe van, mert, ahogy megvizsgáltam, látszólag nincs semmi baja.

Én viszont egy szót sem szóltam, sem a növényeimhez sem máshoz. Szemeim vörösek a sok sírástól, ruhám fehér az ősi Japán gyászszokásokhoz híven.

Iskolába nem mentem be, de még dolgozni sem mentem el. A nagynéném, akiről megfeledkeztem írt egy levelet, hogy hogy vagyok. Beszámoltam a nagymamám haláláról, de nem, úgy ahogy történt. Burkoltan annyi, hogy már idős volt és elaludt. Valószínű majd egy évig ő lesz a gyámom, de most nem tudott idejönni, meglátogatni, mert el kellett utaznia. Jobb is így. Legalább nem látja, milyen állapotban vagyok. A tükröket is letakartam, hogy ne kelljen látnom magam.

Most először nézek be a nagyi üres szobájába. Az illata még mindig érződik. A szoba tiszta és rendes, mint mindig. Az ágya megvetett, a kis asztalkáján ott egy fél pohár víz. Lassan és hatalmas fájdalommal a szívemben odalépek az asztalhoz és egy borítékot pillantok meg. Erőtlenül érte nyúlok, majd kinyitom. Egy bankszámla és egy nekem címzett levél van benne.

Drága Nanami!

Bocsáss meg, hogy így kell elbúcsúznom Tőled. Másképp szerettem volna, de a Sors nem így hozta. Tudom, most hibáztatod magad, de nincs miért. Ami történt az azért van, mert én így akartam. Sem Te sem már nem hibás, ezt jól jegyezd meg.

Mindent, ami egykor ez enyém volt már a Tiéd. A kert, a ház és a félretett pénzem. Nagyon örülök, hogy felnevelhettelek. Kérlek, mosolyogj. Odafentről vigyázok rád, nem kell aggódnod.

Szeret és ölel

Nagymamád

Szipogok egyet, majd visszateszem a levelet a borítékba. Mint mindig, most is magára vállalja a felelősséget a dolgok miatt. De tudom, hogy ez az én hibám volt, semmi és senki nem változtat rajta.

Most, hogy ezt elolvastam egy egész kicsit megnyugodtam. Végre megérettem Senderu szavait is… már tudom, hogy mindenről tudott… Shiroyuméról… az álmomról. És biztosan Senderu volt az, aki szerződést kötött vele. 

Jajj nagymama. Ígérem, hamarosan találkozunk. Találkozom veled és a szüleimmel, nem kell sokáig várnotok.

Kimegyek a szobából, majd halk köhögésre leszek figyelmes. A nappaliba rohanok és látom, hogy Shiroyume felülve nyújtózik egyet. Könnyeim újra előtörnek, a boríték kiesik, a kezemből én pedig odarohanok hozzá és átkarolom a nyakát. Egy pillanatra megfeszül, majd izmai elernyednek, de ő nem ölel át.

-         Shiroyume! Shiroyume! – mondom halkan a nevét, de ez megint csak zokogást idéz elő. – Annyira féltem! Nagyon féltem! – mondom, akár egy gyerek.

-         Bocsáss meg nekem. Minden miattam történt. Ha nem ismerkedsz meg velem olyan életed lehetne, ami minden átlagos embernek. Sajnálom. – hangja bocsánatkérő és megbánást tanúsító. Pedig nincs miért ilyen hangnemben beszélnie. A felelősség nem rá hárul, ha nem rám.

-         Nincs mit megbocsájtanom… én… - szipogok újra és arcom a vállába temetem, hogy ne keljen látni a szemeim. – Ami történt megtörtént. Nem tudunk… változtatni rajta. – elrugaszkodom a nyakától, majd belenézek azokba a csodaszép szemekbe… végtére is mindegy milyennek lát.

-         Nanami, én tényleg sajnálom. De ilyen vagyok valójában… sem megbíznod, sem barátkoznod nem kéne velem. Már így is hatalmas sebet ejtettem a szívedben. Ne akard felszakítani azzal, hogy általam keresel vigaszt. Én csak is az álmaid beteljesüléséért vagyok itt, semmi többért. – mint ezernyi éles penge. Minden egyes kimondott szó. De a hangsúly, ahogy mondta… még jobban fáj. Egyszerre szomorú és szigorú.

-         É… értem. – keserédes mosolyt erőltetek az arcomra – Már nem kell sokáig eltűrnöd a bugyuta szavaimat. Hamarosan úgy is minden megváltozik. – Szólok, majd csak a tekintetét fürkészem, amiből most semmit sem tudok kivenni. Látszólag nem gyanít semmit. És ez így a legeslegjobb. Az éjjeli lámpák az utcán felgyúlnak, az esti szürkület már leszállt.

-         Most elmegyek sétálni egyet. Kellemes odakint a levegő… ki kell szellőztetnem a fejem…. – mondom kicsit dadogva, majd felveszem a cipőmet. Hazudni sosem tudtam rendesen. Sőt… nem is nagyon tettem még ilyet, de a végén már belefér.

-         Sétálni? Hiszen már este van. Nem szeretnél inkább holnap menni? – kérdezi. Mintha mi sem történt volna. De a holnap már túlont túl késő.

-         Ne aggódj. Hamarosan jövök. – újabb mosolyt erőltetek, ami hangyányit jobb az előzőnél, majd elindulok az utcán.

Mindent jól megnézek. A házakat, a fákat, az eget. Az emlékeim szinte mindegyike ehhez a környékhez fűz, és bevallom, kicsit nehezemre esik itt hagyni. A kedves szomszédok, a kollégáim és az iskolatársaim… remélem nem fognak haragudni, de ennek így kell lennie. Család nélkül nincs értelme élni…

Lépteim elvisznek a közeli sziklához. A panoráma csodálatos. Gyakran jöttem ide kiskoromban a nagyival és órák hosszat ücsörögtünk, hol a padon hol a korláton. Bár én inkább a korlátot szerettem, de ő mindig vigyázott, hogy le ne essek. Hol halhatnék szebb halált, ha nem ezen a helyen?

Félelemmel a szívemben, de felmászom a korlátra és letekintek az egyre hívogatóbb mélybe.

A szél feltámad, és egyaránt borzolja meg a hajamat és a fehér kimonómat. Jobb lábam előre nyújtom és lecsukom a szemem. Érzem, hogy néhány könnycsepp legördül az arcomon. Hamar vége lesz.

-         Ég veled Shiroyume… nagyon fogsz hiányozni nekem. – mondom alig halhatóan, majd belezuhanok a szakadékba. Akarom én ezt? Nem tudom… De már le kellett volna, hogy érjek. Halottnak kéne lennem. Egyszer csak érzem, hogy már nem is zuhanok… valaki karjában vagyok. Kinyitom a szemeim és a jól ismert arcot pillantom meg. Szemei könnyesek… körülnézek, és a levegőben vagyunk néhány méterre a föld felett.  

-         Nanami… - nyögi ki, majd egyre jobban magához szorít. Honnan tudta, hogy itt leszek? – Ezt nem teheted meg… - szól elhaló hangon. És igaza van… ezt nem tehetem meg. Mit szólna ehhez a nagyi? Biztosan sírna, ha így kéne, látnia én meg azt nem akarom. Nem gondoltam bele, hogy így mekkora fájdalmat okozok neki.

Sajnálom… nagyon sajnálom. – hangom még mindig halk. Kezeimmel Shiroyume ruhájába kapaszkodom és csak a szemeit nézem, de most végre látok benne valamit… elkeseredettséget…