Mi jár egy álomdémon agyában, míg alszik? Mi mozog benne azon ritka pillanatok egyikében, amikor örök ébrenléte megtörik? Ő is képeket lát, amelyeket abszurd módon szintén álmoknak hívnak? S mi történik vele, miután evett? Szimplán jól lakik, és megy tovább a világ? Vagy megváltozik valami? Valami ott belül megmozdul, átalakul, befertőződik, elrohad? Megannyi kérdést sorolhatna még végtelen hosszan bárki. Pedig a válasz roppant egyszerű és még kiábrándítóbb.

Az álomdémon azért nem alszik, mert nincs szüksége pihenésre, hogy feldolgozza a körülötte történteket, olyan életforma, amelynek értelmi központja már elég fejlett ahhoz, hogy elraktározzon és feldolgozzon minden élményt külön periódus igénylése nélkül. Ha mégis elalszik, az azért van, mert olyan gyenge állapotba került, ahol már megterhelő feldolgoznia az elfogyasztott álom információit. S hogy ha elalszik, lát-e álmot? Az álmok konkrét értelmét véve alapul a válasz: nem. Nem látja képek zagyva keverékét, amelyeken másnap jókat derülhet, nem látja titkos félelmeinek tudatalatti által megrajzolt és eltorzított képét. Amikor elalszik, az álomdémon az áldozat vágyait, beteljesült és be nem teljesedett álmait látja, mintegy magába olvasztja a tapasztalatokat, az érzéseket, amelyek feltöltik. Mint az embert egy jól megírt könyv, egy kellemes zene, vagy egy hangulatának és igényeinek megfelelő film. A lelke pezsdül fel, márpedig ha az ember csupán egy lélek, elég, ha azt eteti, és erős lesz.

Az az idős nő... Álmai annyira végtelenül egyszerűek és szerethetőek, de pont azért, mert egyet kivéve mind teljesült, roppant táplálóak, hála neki, minden erőfeszítés nélkül képes leszek Nanamit egész élete során végigkísérni. A motivációkat, az érzelmeket, amelyek mindennek mozgatórugói, azonban nem tapasztalhatom meg, miközben a képeket nézem, így megérteni sem tudom a tettének okát. Miért mentett meg? Mondhatnánk, hogy minden ember célja, hogy az, akit mindennél jobban szeret, boldoggá tegye. De mit tudhatok én, ami megérte azt a kockázatot, hogy az életét áldozza. Ha meghalok, másik démont küldtek volna a feladatom beteljesítésére. Az ugyanúgy beteljesült volna, mint az én jelenlétemmel. Akkor mégis miért ragaszkodott épp hozzám? Nem értem...

A mozi lassan lepereg, látom mosolyát, ahogy arra kéri Senderut, mentsen meg engem, vonásai nyugodtak és komolyak, érett döntést hordoznak. S hogy mennyire tisztában volt mindennel, csak ekkor jöttem rá, s most először egyfajta tisztelet fogalmazódott meg bennem egy halandó és bukásra ítélt faj gyermeke iránt.

"Shiroyume-kun" üzent nekem utolsó vágyából "kívánom, hogy tedd nagyon boldoggá Nanamit. Tudom, hogy csak te lehetsz rá képes. Ne emészd magad, és higgy magatokban"

Ígérem, megpróbálok mindent. Csak magamban suttogtam az ígéretet, mielőtt végleg elmerültem volna a sötétségben, hogy megkezdődhessen az ébredés folyamata.

* * *

Köhögve ültem fel, szám elé szorítva a kezem. Ahogy az inger elmúlik, nyújtózom egyet, végigropogtatva berozsdásodott tagjaim. Hallom a dobogást, de nem nézek fel, csak megfeszülök egész testemben, ahogy körém fonódnak puha kezei. Ha nem lennék ennyire üres most, biztos vagyok benne, hogy könnycseppek gördültek volna végig az arcomon, így csak ülök, mereven elzárkózva a gesztus viszonzásától, de tűrve megnyilvánulásait. Még képes örülni a létezésemnek, azok után is képes... 

- Shiroyume! Shiroyume! - suttogja, s ismét zokogni kezd. Úgy néz ki, mint egy élőhalott, aki örökérvényűen kisírta a lelkét. Sosem lesz képes már úgy mosolyogni, olyan ártatlanul és őszintén, ahogy a törött üveg sem képes már ugyanolyan szépségesen megmutatni a valóságot a szemlélőnek. - Annyira féltem! Nagyon féltem! - utal arra a végzetes estére. Legszívesebben apró ponttá zsugorodnék össze, apró, láthatatlan ponttá.

- Bocsáss meg nekem - mondom meg sem próbálva leplezni megtört lelkem szilánkjait. Hangom olyan fakón pendül, mint egy öreg, elhangolódott hangszeré, amely még azt is szégyelli, hogy egyáltalán eszébe jutott, hogy eljátssza fiatalkora kedvelt dallamait. - Minden miattam történt. Ha nem ismerkedsz meg velem, olyan életed lehetne, amilyen minden átlagos embernek. Sajnálom...

- Nincs mit megbocsátanom... én... - temeti az arcát a vállamba. Szemhéjaim szomorúan ereszkednek le szemeimre, hogy erőt vehessek magamon és ismét kinyithassam őket. Végigsimítanék a fején vigasztalón, de nincs jogom hozzá, hogy még jobban megkavarjam. Így csak összeszorítom az öklöm, s próbálom visszanyerni a hangom. - Ami történt, megtörtént. Nem tudunk változtatni rajta - néz a szemeimbe. Könnyebb lenne, ha gyűlölne...

- Nanami, én tényleg sajnálom - keserűen az ajkamba harapok. - De ilyen vagyok valójában... sem megbíznod, sem barátkoznod nem kéne velem. Már így is hatalmas sebet ejtettem a szívedben. Ne akard felszakítani azzal, hogy általam keresel vigaszt. Én csak is az álmaid beteljesüléséért vagyok itt, semmi többért -  sajnálom, tudom, hogy szükséged lenne kinyújtott kezemre, hogy enyhüljön a gyász, de nem áltathatlak. Nem adhatok többet, mint amennyit köteles vagyok... 

- É... értem - mosolyog kényszeredetten, ismét beletapostam a lelkébe egy könnyed félmozdulattal. - Már nem kell sokáig eltűrnöd a bugyuta szavaimat. Hamarosan úgy is minden megváltozik - fürkész végig, ahogy én is őt. Nem tudom, mire véljem ezt a kijelentést, de valahogy nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez azt jelentené, hogy hamarosan úgyis megtalálja az igazit, beteljesül az álma, és szépen elbúcsúzhatunk. Nem, ahhoz túlságosan is borús, és megtört a kijelentés.

- Most elmegyek sétálni egyet. Kellemes odakinn a levegő... ki kell szellőztetnem a fejem... - dadogja, felhúzva a cipőjét.

- Sétálni? - húzom feljebb a szemöldököm. - Hiszen már este van. Nem szeretnél inkább holnap menni? 

- Ne aggódj. Hamarosan jövök - virít felém ismét egy mosolyt, amely bár nem nyugtat meg, mégis egészségesebbnek tűnik egy halvány fokkal. Rendben, legyen, hagyom, hogy azt hidd, elmehetsz egyedül. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, egyszerűen kilépek materializálódott formámból, és lágy esti szellőként követem útját.

* * *

Úgy tűnt, aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Már jó ideje csak a környéken sétál, meg-megállva bizonyos helyeken, minden bizonnyal a nagymamájával közös emlékeket idézi fel önmarcangolva. Sokszor láttam már halált, gyászt és fájdalmat, így tudom, ez teljesen normális, így a figyelmem lankad, és többet járatom az agyam saját dolgaimon, végigborzolva kedvesen egy nefelejcs szirmait. Csak a halk szavakra kapom fel a fejem, és egyúttal szívinfarktus is kapnék, ha képes lennék ilyenekre, mindenesetre a mellkasom olyan hirtelen szorult össze, hogy alig kaptam levegőt rémületemben.

"Ég veled, Shiroyume... nagyon fogsz hiányozni nekem" visszhangzik még az üres térben, ahogy könnyű teste eltűnik, hogy kebelére ölelhesse a végtelen mélységet. Egy fél pillanatra sem tétováztam, pár fürge mozdulat, és már szét is foszlottam a világmindenségben, hogy pár méterrel lejjebb álljak össze egésszé megint, materializálódott egésszé. Puhán simul karjaimba, egy ideig fel sem tűnik neki, hogy valami nem stimmel. Persze, hiszen testem még hűvös az élettelenségtől, hiszen nemrég kapott új formát. Mégis, a megkönnyebbülés máris apró könnycseppeket rajzol a szemem alá, kis híján még egy ember halálát okoztam alig pár napon belül...

- Nanami... Ezt nem teheted meg... - nem teheted meg velem. Szinte beleremegek, ahogy nagy barna szemeivel rám pillant. 

- Sajnálom... -suttogja megilletődve. - nagyon sajnálom.

Hogy kinek van kire szüksége igazán? Ki az, aki menthetetlenül küzd még saját maga ellen is? Ki az, aki teljesen kifordul magából szép lassan? Nem is olyan egyértelmű. Magamhoz szorítom törékeny testét, s a vállára hajtva a fejem hagyom, hogy kitörjön egy része annak, amit már egy ideje próbálok elfojtani, de mióta vele vagyok, egyre nehezebb, s kezd minden túlcsordulni...

* * *

Némán lépdelünk egymás mellett, csupán annyi kapcsolat maradt közöttünk, hogy fogtam a kezét, hogy ne juthasson semmi újabb butaság az eszébe. Aztán ahogy hazaértünk, betessékeltem a házba, szó nélkül ment előre, lehajtott fejjel, s ugyanilyen csendesen ült le az asztalhoz, s lapátolta be kelletlenül azt a kevéske gyümölcsöt, amit nagy vehemenciával tettem le elé. Aztán elküldtem fürdeni. A szükséges szavaknál nem hangzott el több közöttünk. 

Míg várakoztam, az ablakhoz léptem, és beszippantottam a friss esti levegőt. Hirtelen mocorgásra leszek figyelmes a járdán, és éles hallásomnak hála hamarosan a kapu nyikorgását is meghallom. Valaki jön. De ilyenkor? A következő pillanatban felhangzik a csengő lágy dallama, s ezzel egyidőben Nanami is kilép a fürdőből.

- Kinyitom - jelentettem ki, s az ajtóhoz léptem, ő a háttérből figyelte, ki lehet az ilyen későn. 

Ahogy feltártam a bejárati ajtót, egy halom virág tolult a képembe.

- Elnézést a kései tolakodásért, de értesültem a szomorú esetről, és gondoltam szükséged lehet valakire ... - kezd bele egy ismerős hang, de azonnal félbe is szakítom.

- Hé, hősszerelmes, kivennéd a számból a csokrot, és becéloznád a megfelelő személyt? - mutatok hátrébb, mire a színészpalánta egy csöppet zavarba jön, ahogy Nanami is. De legalább valami reakció. Ha már én alig vagyok képes valamit kicsikarni belőle.

- Kimegyek - susogja alig hallhatóan Nanami, és már be is csukódik mögöttük az ajtó. Ez külön feldühített, bár nem értettem teljesen saját magam. Örülnöm kellene, hogy legalább ezen a téren rendeződés felé halad az élete, mégis felhúzom magam azon, hogy kizár a dolgok alakulásából. Bosszúsan emelem fel az asztalon hagyott csokrot, és kotrok neki egy vázát.

Körülbelül tíz percet bírtam, majd kitrappoltam egy mellénnyel, és a kifogással, hűvös van.

- Nanami, ezt vedd fel, mert meg fogsz fázni! - szólok le szigorúan a teraszról. Szemeim összeszűkülnek, ahogy rájuk pillantva Nanami arcán apró mosolyt vélek felfedezni, míg a fiú zavartan vakargatja a tarkóját. Duzzogva sétálok lejjebb, és ráterítem a ruhadarabot szúrós szemeket meresztve a fiúra, majd nagyot csattanva vágom be magam mögött az ajtót, ahogy visszatérek a házba. Mi van már velem? Úgy tűnik, ma csődöt mondott az érzelmeimet kordában tartó szelep.

* * *

Kerek egy órát beszélgettek. Kerek egy órán keresztül álltam a szoba közepén, és a mellkasom előtt összefont kézzel doboltam. Ahogy belépett, rám nézett, és igen megilletődött. Én azonnal hátat fordítottam neki, majd csak annyit vetettem oda neki: - Jó éjszakát! 

Aztán tüntetőlegesen bevonultam a konyhába, hogy aztán reggelig emésszem magam, hogy most tulajdonképp mi bajom is van. 

* * *

- Kész a reggeli! - szóltam fel, de nem jött válasz. Ilyen mélyen aludna? Meglehet. Igaz, későre jár, de tegnap későn is feküdt le, és elég sok minden is történt. Félrehúztam a szám, és nekifogtam a temetésnek utánajárni. Ahogy sejtettem, szinte alig intéztek valamit. 

Épp a temetkezési vállalkozóval beszéltem a szertartásról, mikor a friss ébredés jeleivel szemeiben levánszorgott. 

- Jó reggelt! - köszöntött, ahogy letettem a telefont, én csak biccentettem. Arca ismét olyan komor volt, mint tegnap, ahogy a csend is visszaállt közénk.

- Mit akart? - böktem ki végül, ami a csőrömet birizgálta.