Olyan üresnek érzem magam, mint egy ital nélküli pohár, mint egy meder, amelyben nincs óceán. A hazaúton valami meleg érinti a kezem… fogja, szorítja. Shiroyume egy pillanatra sem téveszt szem elől. Mondjuk ki… egy öngyilkossági kísérlet után miért tenné? Nem hallok semmit, csupán az utca csendjét. A percek lomhán telnek… egyik a másik után. Belépve az ajtón még mindig bennem van az üresség érzése. Nagy nehézkesen megeszem azt a pár falat gyümölcsöt, amit Shiroyume adott, hogy legyen valami a gyomromban. Nehezen megy le a torkomon, de tudom, hogy muszáj ennem. Ő egy szót sem szól, ahogy én sem. Egy árva hangot sem. Csupán a kötelező dolgokat mondja, hogy mit mikor csináljak… ennél többre most amúgy sem lennék képes.

Evés után beküld fürdeni. Bólintok, és már veszem is az irányt a fürdőszoba felé. Leveszem a ruhámat és feltűzöm a hajam, majd beállok a zuhany alá. Olyan lassan mozgok, mint egy lassított felvétel. Mintha minden életerő elhagyott volna egyik pillanatról a másikra. Egyedül kéne, hogy érezzem magam, de még sem. Csupán az üresség tombol bennem, de nem az egyedüllét. Ezen a tényen halványan elmosolyodom, de csak egy pillanatra mivel gondolataimba újra beférkőzött a nagyi képe. Az arca, az érintése, az illata. A levélben, amit hátrahagyott nekem alig írt le pár szót, de még is megértettem, hogy az áldozatát miattam hozta meg. Az én boldogságom miatt. Annyi szeretet volt benne, hogy a világon minden emberre jutott volna egy kicsi belőle.
Nem szabad sírnom… nem akarom, hogy szomorú legyen, mikor ekkora áldozatot hozott értem. Ha élne, azt szeretné, hogy boldog legyek és tegyem azt, amit a szívem diktál.

Olyan 15 perc múlva, hatalmas gőzzel a kíséretemben kilépek a zuhanykabinból, majd letörlöm a párát a tükörről. Az arcom egy halvány fokkal jobb lett. Vajon Shiroyume mit gondolhat most rólam? Ez olyan zavaros… amikor megmentett éreztem a belőle áradó aggodalmat és féltést. Ahogy magához szorított… most pedig semmit sem tapasztalok ezekből az érzésekből. Talán meg van ijedve attól, hogy több érzelem hatására én ismét túlérzékennyé válok? Nem tudom.
Szárazra törlöm minden porcikámat, majd felveszem a fehér hálóingemet és arra egy vékony köntöst. Kifésülöm a hajam, majd kilépek a fürdőből és hallom, hogy valaki csönget. Ki lehet az ilyen későn? Biztosan házszámot tévesztett. De bárki legyen is az nem sok kedvem van emberek előtt mutatkozni.   

- Kinyitom – szól Shiroyume és már lépdel is az ajtóhoz. Nem nagyon látok még semmit, ezért közelebb megyek.

- Elnézést a kései tolakodásért, de értesültem a szomorú esetről, és gondoltam szükséged lehet valakire... – szemeim ismerős arcot pillantanak meg. Ahogy egyre jobban kirajzolódnak a körvonalai a hangja is sokkal ismerősebbé válik. Ez Hiroyuki Hasada. Hát persze… a történtek után ő ki is ment a fejemből.

- Hé, hősszerelmes, kivennéd a számból a csokrot, és becéloznád a megfelelő személyt? – Hiroyuki és én is zavarba jövünk. Bár szokásomhoz híven én nagyon is… milyen kedves, hogy eljött. Erre igazán nem számítottam. Odamegyek az ajtóhoz és fejet hajtva elveszem a virágot, majd leteszem a kisasztalra.

- Kimegyek – mondom halkan, szinte suttogva. Igazából nem szeretném Shiroyume előtt elküldeni. Biztosan nagyon rosszul esne neki, ha így tennék, mikor ő olyan kedves hozzám. Kis léptekkel kimegyünk az ajtó elé pár lépéssel és még mielőtt bármit is mondhatnék, ő kezd el beszélni.

- Nanami-san legmélyebb részvétem. – fordítja felém az arcát és egy pillanatra lehajtja a fejét, majd a szemeimbe néz. Olyan áthatóan tud nézni. – Gondoltam nagyon egyedül lehet most. Ne haragudjon, hogy nem tudtam előbb jönni, de egy előadáson kellett részt vennem.

- Én nem… haragszom. – dadogom a meglepettségtől. – Hogy haragudhatnék önre mikor a rengeteg teendője mellett időt szakított rám? – teszem fel költői kérdésem, mire ő elmosolyodik.

- Ön túl elfogult velem kapcsolatban… de szerintem tegeződjünk. Bár mintha ezt egyszer már megbeszéltük volna. – kacag fel, majd elemeli a tekintetét és vissza rám.

- Igazad lehet… - nevetem el magam én is bár, kicsit élettelenül.

Rettentően kedves… minden szava óvatosan közelíti meg a nagymamával kapcsolatos témát és vigyáz, hogy nehogy felzaklasson valamivel. Bármennyire is el akartam küldeni az elején most még sem tudom, mert olyan jó beszélgetni vele. Tudom, hogy megért engem és semmit sem erőltet. Még mindig beszélgetünk, mikor nyílik az ajtó.

- Nanami, ezt vedd fel, mert meg fogsz fázni! – rápillantok Shiroyumére és szemeiben mintha bosszúságot fedeznék fel. De miért? Haragszik rám?
Lejön és felveteti velem az egyik pulóverem, majd nagy erővel becsapja maga mögött az ajtót. Miért ilyen?

- Úgy tűnik, az unokatestvéred nem kedvel engem túlzottan…
- Oh, nem. Most ő is zaklatott, csak benne máshogy játszódik le… - hazudom, de az alakításom elég gyengének bizonyul. Nem hiszem, hogy nagy hatással van Hirora.

Még kerek egy órán át beszélgetünk, és a kedvem egyre jobb lesz. A szívem megtelik melegséggel és örömmel.
Mikor már látta, hogy nagyon fáradt vagyok elbúcsúzott és mondta, hogy szívesen beszélget velem akkor, amikor akarom. Így végül nem beszéltünk meg konkrét időpontot a találkozással kapcsolatban.
Miután beléptem az ajtón meg akartam kérdezni Shiroyumét, hogy miért olyan feldúlt, hogy mi bántja, de mielőtt egy hangot is kimondhattam volna ő odavágta, hogy jó éjt és már be is ment a konyhába. Biztosan megbántottam valamivel… miután felmentem a szobámba, bebújtam a takaróm alá és azonnal elnyomott az álom.

* * *

- Kész a reggeli! – reggeli? Máris? Hát persze. Már felkelt a Nap. Álmosan feltápászkodom, majd kinyújtóztatom a végtagjaimat. Még pár percig csak nézek magam elé, majd felkelve kinyitom az ablakom és beengedem a friss levegőt. Mélyen beleszippantok, majd lassan levánszorgok a lépcsőn.

- Jó reggelt! – szóltam, majd arcom újra bánatos lett. Shiroyume olyan feszültnek látszik. Bármennyire nem szeretném muszáj rákérdeznem… nem akarom, hogy még ő is eméssze magát az én ostobaságaim miatt.

- Mit akart? – kérdezi egyhangúan. Rám sem néz. Odabandukolok az asztalhoz és leülök az omlettem elé. Nincs sok étvágyam…

- Csak beszélgetni és lelki támaszt nyújtani. Nagyon kedves és tapintatos volt velem. De nem történt semmi egyéb… - mondom sejtelmesen, hiszen eredetileg nem ezt akartam mondani. Pér perc hallgatás után végre azt is kimondom, amit igazán akartam. – Shiroyume… megbántottalak valamivel? Mit tettem, amiért ennyire dühös vagy rám? Én igazán nem akartam neked semmi rosszat… hidd el.. – mondom halkan és alázatosan. Ő lassan felém fordul, és megkeseredett arccal néz vissza rám. Ettől kicsit megijedek.

- Nem bántottál meg… - halvány majdhogynem áttetsző mosoly ül ki az ajkára. Ezt valahogy nem tudom elhinni, de lehet valami olyasmi bántja, amit nem szeretne megosztani velem. – Most próbálj meg enni valamicskét. Csak pár falatot… - bólintok, majd el is kezdek ímmel-ámmal enni. – Ma elintéztem a temetést. Ma este 6 órakor lesz. Próbáltam minél előbbi időpontra tenni, hogy túl legyél rajta.. – mondja, majd leül velem szembe, de a pillantása még mindig kerül engem.

- Köszönöm szépen… én erre biztosan nem lettem volna képes. Valószínű elsírtam volna magam a telefonban… - mondom szomorkás hangon és 3 falat után csak turkálok az ételben. – Te is olyan kedves vagy velem. Megcsinálod helyettem a számomra nehéz dolgokat. Olyan figyelmesen vagy, mintha egy értékes porcelánbaba lennék. De én tudom, hogy neked is megvannak a saját gondjaid nem igaz? – szemeivel egy pillanatra rám pillant, majd újra a kertet szemléli.

- Számomra most a te álmod a legfontosabb. Azért vagyok itt, hogy segítsek neked mindenben és megadjak mindent, amire szükséged van.

- Értem… öhm. Ne haragudj, de most ennél többet nem tudok enni. Nagyon finom, de most ennél több nem megy. – nézek rá bocsánatkérő szemekkel, majd felállok. – Most felmegyek a szobámba felöltözni, aztán kimegyek a kertbe. – elmosolyodom, mire ő egy „rendben, menj csak” rövid mondattal felel.

Most már egy kicsit több erővel felmegyek a lépcsőn egyenesen be a szobámba. Felveszek egy halványkék szoknyát és egy fehér blúzt. Újra megfésülködöm, egy kék szalaggal hátrakötöm a hajamat. Az éjjeli szekrényemhez lépek, majd e kezembe veszem a nagyival készült közös képünket. Még kicsi voltam… nem sokkal az után készült, hogy a szüleim meghaltak. Érzem, hogy néhány könnycsepp legördül az arcomon.
Nem szabad sírnom… már elég könnyet hullajtottam. Letörlöm a sós cseppeket, majd lemegyek a lépcsőn és már ki is megyek a kertbe. Nem akarom, hogy Shiroyume észrevegye a könnyeimet.

Miután kiértem odaloholok a kertemhez és meglepve tapasztalom, hogy a fekete virág a közepén a többivel ellentétben tele van élettel. Milyen furcsa… vele nem is nagyon tudok beszélgetni. A többi növényem viszont aggódva érinti meg a kezem lágy szirmaival, én pedig halkan elmondom nekik mi történt. Hallgatnak engem és ez olyan megnyugtató…

***

A nap lassan telt el. A délutáni órák folyamán sikerült megennem egy tányér levest, amitől lett egy kis színem is. A 6 óra egyre csak közeledett. Mikor negyed hatot ütött az óra elkezdtünk készülődni. Shiroyume kikészített nekem egy elegáns, de visszafogott fehér ruhát, ő pedig egy fehér öltönyt vett fel. A mi családunk évek óta tartja a hagyományos gyászviseletet és ezt nem szeretném megtörni. Félkor elindulunk a temetőbe. Kezem Shiroyume kezében pihen. Néha feszülten megszorítom, amit ő is észrevesz, de nem szól, érte csupán egy pillanatra borzong meg.

A temetőben újra kiment belőlem minden élet. Csak Shiroyume keze tartott, olyan gyengének éreztem magam. A nagyi barátai is mind ott voltak, bár nagynéném nem tudott eljönni. Sok a munkája. Miután lezajlott a szertartás mindenki részvétet nyilvánított. Vártam, hogy rákérdezzenek Shiroyume kilétére, de úgy kezelték, mintha ő a testvérem lett volna. Eközben halkan, de még is csak elsírtam magam… úgy tűnik Shiroyume felkészült, mert rengeteg zsebkendőt elhasználtam.

A temetés után elindultunk haza, de mikor kiléptünk a kapun egy fehér rózsacsokorral a kezében lévő fiatal férfi állított meg. Rám nézett és keserű arcot vágott… rosszul festhetek. Hiro átadta nekem a virágot majd megszólalt.

- Még egyszer részvétem. Remélem, jól vagy.
- Igen. – felelem kurtán. Látom, ahogy néz. Én is nézem őt, de nem látok… a látvány elmosódik előttem. Gyámoltalannak és gyengének érzem magam.
- Hiroyuki-san. Biztosan megéri, ha most hazamegyünk. Elnézést… - szól Shiroyume és már el is indult velem. Most sem jött ki egy szó se a számon. Nem tudtam mit mondani.
- Megértem, hát persze. – elindultunk. Én még visszapillantottam, de Hiro tekintetében láttam a megértést… szégyellem magam, hogy így kell elválnunk.

Az út gyalog közel volt az otthonhoz, de még is minden lépés egy örökké valóságnak tűnt.

-         Pihenjünk? – kérdi, hangja tele van aggódással.

-         Nem szükséges. – erőltetek mosolyt. – Jól vagyok… szeretek sétálni.

-         Biztos vagy benne? Nem szégyen, ha elfáradtál. Hiszen alig eszel valamit és ez a dolog sok energiát kivesz belőled.

-         Köszönöm, de tényleg jól vagyok. – mondom élettelen hangon és tovább sétálunk.

Mintha órák teltek volna el mire hazaértünk. Belépve a házba rögtön leültem a kanapéra és bekapcsoltam a TV-t. Épp ledőltem volna mikor valaki kopogott.

- Kinyitom. Maradj csak. – most megint ki lehet az? Olyan fáradt vagyok…

Hallom Shiroyume hangját, ami tele van feszültséggel. A másik hang is ismerős… ez Hiro. De most mélyebb a hangja. Tele van arroganciával és megfélemlítéssel. Mintha nem is ő lenne. Jobban hegyezem a fülem és elkapok néhány szót.

-         Olyan jó a műsor Shiroyume. A lány egyre csak szenved… hát nem muris? Ennek a kis színésznek a teste pedig olyan törékeny…a szíve tele van szerelemmel. Hát nem édes?

-         Ha jót akarsz, magadnak eltűnsz Kuroyume! Most rögtön!

-         Még találkozunk, azt garantálom!

Szemeim elkerekednek. Biztosan csak rosszul hallottam. Lehet, már képzelődöm is. Felállok és Shiroyume mérgesen vágja be az ajtót. Tele van feszültséggel. Mi történhetett?