A szertartás igazán szép volt, az idő rövidsége ellenére is tökéletesen megszervezték. Nem ez volt az első, amin részt vettem, de mind közül ezidáig ez volt a legszebb és legigazabb gyász, amit megtapasztalhattam. Míg Nanami fogadta a részvétnyilvánításokat, észrevétlen közelebb léptem a fejfához, és végigsiklattam rajta a kezem. Nem egyszerű magamba fogadnom téged, "nagyi".
De nem kaptam sok időt arra, hogy intim mód lerendezzem a halottal a dolgaim. Nanami végül megtört, s szükség volt a zsebkendőkre, amiket bekészítettem, s ugyanúgy szükség volt a karomra, amely támaszt nyújtott neki pillanatnyi gyengeségében.
Végre elindulhattunk. A nehezén túl vagyunk. Megtörtént a zárás, lezárult a reménykedéssel teli csalfa időszak, amikor az ember próbál nem gondolni arra, hogy akit szeretett, nincs többé. Saját szemével láthatta, ahogy a testet leeresztik, ahogy a föld magába fogadja gyermekét, hogy visszavehesse tőle, ami az övé, s megindulhat az elfogadás folyamata, a csendes belenyugvásé.
A kapuban azonban olyasvalakibe botlottunk, akire ma nem számítottam, főleg nem itt. Fehér rózsacsokrát sután nyújtja át, miközben a szavakat keresi.
- Még egyszer részvétem. Remélem, jól vagy.
- Igen - feleli röviden Nanami, de a szemeibe könnyek gyűlnek. A szám összepréselem dühösen. Nem látja ez a balfék, hogy még nincs itt az ideje, hogy beszéljen róla. Még túl friss a seb, nem lehet feltépni újra!
- Hiroyuki-san, biztosan megérti, ha most hazamegyünk. Elnézést! - szólok a férfihez hűvösen, s már magammal is vontam gyengéden, de határozottan Nanamit.
- Megértem, hát persze - szól még utánunk, morcosan konstatálom, hogy Nanami még visszafordul, hogy láthassa. Miért vagyok megsértődve? Hiszen neki is tetszik az a félnótás idióta...

Bár nincs messze a kis házikó, mégis, ha a szív megszakadt, minden megtett lépés maga a nagybetűs küzdelem.
- Pihenjünk? - próbálok olyan gyengéd lenni, amennyire csak tőlem telik, a mai éjszaka lesz a legnehezebb számára.
- Nem szükséges - grimaszol rám mosolyt imitálva. - jól vagyok... szeretek sétálni.
- Biztos vagy benne? Nem szégyen, ha elfáradtál. Hiszen alig eszel valamit és ez a dolog sok energiát kivesz belőled - erősködöm, magam sem értem, miért.
- Köszönöm, de tényleg jól vagyok - zárja le a témát, és én kénytelen-kelletlen belenyugszom. Enyhítésül apró kézmozdulattal friss esti szellőt csalogatok felénk, hogy végigsimíthassa meggyötört arcunk. Reméltem, olyan megnyugvással tölti el, mint engem. Bár a lelkiállapotomhoz most sokkal inkább illett volna egy kiadós hurrikán. Ha zavarodott vagyok, imádom a durva, erős és pusztító szelet.

Csak a tévé zaja törte meg a csendet, ahogy Nanami lehuppant a kanapéra. Talán csatlakoztam volna, elfoglalva a fotelt, ha nem kopog valaki. Ingerülten megráztam a fejem, nem hiszem el, hogy nem tudnak lekopni.

- Kinyitom. Maradj csak - intettem le a lányt, nem kell hozzá, hogy elküldjem a kései látogatót udvariasan a halálba. Ahogy kikukkantok, Hiroyukit pillantom meg. Kölyök, nem tudod, mikor kell feladni, és hazamenni?

- Figyelj, már mondtam, hogy... - kezdenék bele, de a fiú ujjai a nyakamra fonódnak, és a szeme megváltozik, ahogy a falnak csapva rám vigyorog. 

- Shiro-cicus, mondd hogy hiányoztam - röhög bele a képembe, mire ingerülten megragadom a csuklóját. Fájdalmasan felszisszen, ahogy a fehér elektromosság "végigcsiklandozza" a karját.

- Jobb, ha tisztes távolságot tartasz! - szisszenek rá halkan, hogy Nanami ne hallhassa meg. - Mit akarsz? Neked is tisztában kell lenned vele, hogy jelenlegi helyzetedben esélyed sincs ellenem - vonom össze a szemöldököm.

- Ugyan, ugyan, miből gondolod, hogy szeretnék valamit. Én csak nézelődöm. Olyan jó a műsor, Shiroyume. A lány egyre csak szenved... hát nem muris? - kezem ökölbe szorul. - Ennek a kis színésznek a teste pedig olyan törékeny... a szíve tele van szerelemmel. Hát nem édes?

- Ha jót akarsz magadnak, eltűnsz, Kuroyume! Most rögtön! - nem viccelek, és ezt ő is pontosan tudja, mégis felsőbbrendű vigyorral távozik. A szemét pontosan tudja, hogy annak ellenére, hogy ismét erőm teljében vagyok, nem mehetek szabadon utána, és nem tarthatom szemmel, hogy beleköphessek a levesébe.

- Még találkozunk, azt garantálom! - fordulj fel!

Mérgesen vágom be az ajtót. Nanami érdeklődve néz rám de nem akarom feleslegesen felizgatni.

- Csak egy házaló volt, nehezen értenek manapság az ilyenek a szóból - huppanok le mellé, és kicsit feljebb hangosítom a tévét, és úgy teszek, mintha érdekelne a műsor.

- Olyan feszültnek tűnsz - pillant a tévére ő is. - és olyan zárkózottnak.