Fáradt tekintetem végigpásztázza Shiroyumét, amint feldúlva bevágja maga mögött az ajtót. Valaki nagyon felbosszanthatta őt. Mire feltenném kérdésem, már el is kezdi a választ.  

- Csak egy házaló volt, nehezen értenek manapság az ilyenek a szóból – mondja, majd leül mellém. Akaratlanul is érzem a benne uralkodó feszültséget. Látom, ahogy meredten a képernyőre néz és fel is hangosítja a műsort. - Olyan feszültnek tűnsz – szólok halkan és, hogy ne keljen látnom a szemeit, inkább én is a TV-re nézek. - és olyan zárkózottnak.- Csupán érzelmi ingadozásom van a táplálék miatt, kicsit olyan, mintha tinédzserkori hormontúltengésem lenne – táplálék? Ha így nézzük a nagymama, számára csak táplálék volt… kicsit megremegek e szó hallatán.

A TV monoton hangja nyugtatóan hat rám. Egyre álmosabb leszek és néhány napja most érzek először igazi fáradságot. Szemeim egyre többször csukódnak le, miközben Shiroyume lágy kezeit érzem a hajamnál. A műsör egyre jobban elhomályosul, még végül tényleg elalszom…

Álmomban a nagymamával voltam… az ő régi mosolya még mindig ott égett a tudatomban mikor hirtelen felkeltem. Nem akarok elszakadni tőle. Úgy szeretnék még egy kis időt vele lenni. Hogy legalább az álmomban elbúcsúzhassam tőle… 

- Shiroyume? – emelem föl pilláim, mire ő lágy mosolyra nyitja ajkait. Ez a mosoly hasonlít a régiekre… kedves és óvó.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? – köszönt mire én belekapaszkodom az ölelésébe. Nem szeretnék felkelni. Szükségem van még egy kis időre és az ő oltalmazó karjaira. Szükségem van rá, hogy mindezek után kibírjam a következő napokat.  

- Csak még egy kicsit... Olyan szépet álmodtam – suttogom, mire szemeim újra lecsukódnak. Érzem Shiroyume hideg bőrét, de ennek ellenére is olyan jól esik az érintése. Már-már vágyom arra, hogy ez a pillanat örökké tartson…  

- Aham – mondom félálomban és újra rám támad a sírhatnék. Ezek a percek el fognak múlni, ahogy ő és én is elmúlok egyszer. Az a gondolat, hogy egyedül kell, majd maradnom nagyon megrémiszt.  
- Előttem nem kell erősnek lenned – Hangja halk és puha… hosszú ujjai finoman simítják meg az arcom, amibe kicsit belebizsergek, de annyira jól esik. Érzem, hogy most már nem háborog a lelke. Megnyugodott, ahogy az enyém is kezd nyugodt lenni. Minden egyes tapintása olyan jól esik… nem akarok nélküle lenni. Ha ő nincs, olyan elhagyatottnak érzem magam. Egyszer csak fülimet egy lágy dallam érinti meg és az ölelése szorosabb lesz… nem bírom tovább. Muszáj sírnom. Minden porcikámmal Shiroyuméhoz simulok és a könnyeimet az ő teste állítja meg. 

- Szép álmokat! – hallom halk hangját. Mélyet szippantok az illatából, majd újra elnyom az álom.

***

-         Rendben van… - nyitom ki hirtelen a szemeim és tekintetem rögtön Shiroyumét keresi. Nem kell sokáig kutatnom ugyan is fejem az ölében van, míg testem hosszan elnyúlik a kanapén. Egyik kezem még mindig az övét szorítja.

-         Rendben? Mi van rendben? – néz, rám nagy szemekkel én pedig lomhán kelek fel a kényelmes kanapéról.

-         Képzeld… ez az álom olyan volt, mintha nem is álom lett volna. Olyan más volt… Lehet, hogy bután fog hangzani, de nagyon valóságosnak tűnt. – elmosolyodom, majd nagy levegőt veszek és belekezdek a mondanivalómba. – Tudod, a nagymama és én gyakran teázgattunk hosszú órákon át és beszélgettünk. Mindenféle szóba jött… de tényleg. A legapróbb dolgokat is megbeszéltük és most… ugyan az történt, mint amikor még élt… - torkom kicsit elszorul az „élt” szócskánál – Beszélgettünk, de akkor már tudtam, hogy nincs köztünk. Eleinte furcsállottam, hiszen nem hittem a szememnek. – tekintetem a plafon felé téved, szemeim résnyire szűkülnek. – És mondta, hogy nem marad csak néhány percig. Szavai még most is itt csengenek a fülemben… „Nanami, a fájdalmat nehéz elviselnünk, még is ki kell bírni. De sosem vagy egyedül! Mindig van valaki, aki támaszt nyújt, aki átsegít… szeretném, ha látnám a mosolyod. Ahogy boldogan éled az életed minden egyes percét… én tudom, hogy boldog leszel, csak éppen… egy olyasvalaki hozza ezt el neked, akire nem is számítanál” – hangom egyre jobb lett, már nem volt rekedtes. – Butaság nem..? – kérdezem, majd, lassan de biztosan állok a lábaimra.

-         Miért lenne az? Az életben vannak… csodák… és rád most egy ilyen vár. – hátrafordulok és látom, ahogy Shiroyume szája felfelé görbül. Egy nagyon kedves mosolyra, bár a szemeiben a meglepődöttség és a kételkedés tükröződik. Vagy csak én képzelődöm… épp elindulnék a mosdó felé mikor gyomrom meg kordul. Éhes vagyok. Eddig észre sem vettem.

-         Szeretnél reggelizni? – áll fel ő is, mire kicsit elpirulva bólintok. – Valami kívánság?

-         Hát… sok legyen. Kezdek nagyon éhes lenni. – válaszolom és becsörtetek a fürdőbe. Ez olyan kellemetlen volt. Még csak most ébredtem fel, de máris ostoba helyzetbe hozom magam.

Megnyitom a zuhanyt és várom, hogy a víz felmelegedjen. Míg egyre csak forróbb lesz, leveszem a hálóingem és már mászok is be a zuhanyrózsa alá. Olyan kellemes a víz gyengéd érintése… kicsit emlékeztet Shiroyume kezeire. Igaz is… az este biztosan végig fogtam a kezét. Bár nem engedte el, még is biztos vagyok benne, hogy zavarta. Még mindig az álom jár, a fejemben mikor megcsap a finom reggeli illata… ez bundás kenyér. Gyorsabban kezdek mozogni - már amennyire ez kitelik tőlem egy reggel – és úgy 20 perc alatt már mászok is fel a lépcsőn a szobámba. Miközben száradok, kinyitom a gardróbom és kiveszek belőle egy lenge halványzöld ruhát. Ezt még Shiroyume vette nekem a hosszú vásárlás napján. Eme emlékképek jókedvvel árasztanak el és akaratlanul is kuncogni kezdek, mikor visszagondolok, hogy milyen fáradt voltam mát a végén.

Egy puszit nyomok a nagymamával készült képünkre és elindulom a lépcsőn, ami halk recsegéssel jelzi, hogy érkezem. A konyhába belépve igazi terülj-terülj asztalkám fogad.

-         Hűűű, de jól néz ki! – mélyen beszívom a friss reggeli illatát és már el is kezdem enni. Közben Shiroyume leül velem szembe és nézi, ahogy eszem.

-         Jó látni, hogy van étvágyad. Mintha kicsit le is fogytál volna… pedig akkor sem voltál éppen jó húsban most pedig tényleg sovány vagy egy kicsit.

-         Lehet, de a te kosztod mellett nem hiszem, hogy sokáig megtartom ezt a vonásom. – kuncogok és kortyolok egyet a teámból. – Shiroyume… - nyelem le a falatot – Normális ez? Mármint, hogy… nem érzem a nagyi hiányát. Vagy is nem az, hogy nem hiányzik, ha nem az, hogy… szóval, hogy is mondjam. Kezdek túl lenni rajta. Rendben van ez így? – kérdem és folytatom a reggelizést. Tényleg rettentően éhes vagyok.

-         Persze, hogy normális. De ha így folytatod, fel fogod találni az önsanyargatás új módját az egyszer biztos. Hiszen az idős hölgy is megmondta, hogy számára fontos a boldogságod. Számára és számodra is. Ez így van rendjén.

-         Igazad van. Nem is tudom, miért jut eszembe ilyesmi… tulajdonképpen – folytatnám, de megcsörren a telefon és a kagylóért nyúlok.

  Először azt hittem Hiro az, de mikor megszólalt a női hang nagyon meglepődtem. Ryoko nénikém az. Idelátogat még ma este… beszélgetésünk rövid, de annál tartalmasabb volt.

-         Ryoko nénikém ma este érkezik… Átutazóban lesz a városban és benézne. Itt is töltené az éjszakát. - teszem le a kagylót és érzem, hogy kicsit elsápadok. Erre nem számítottam.

-         Igen? Az remek. Ha jól tudom rég nem láttátok egymást.

-         Igen, persze, de még is mit mondjak neki ki vagy te? – kérdezem kétségbeesetten. Ez valóban váratlanul érintett.

-         Nem kell aggódnod. Ne idegeskedj, én azt majd megoldom. Elvégre ez az egyik specialitásom. – csibészesen elmosolyodik, de hangja nagyon biztos. Ez megnyugtat.

Ezek után már nem nagyon szólunk egymáshoz. De én nem is látom szükségét. Befejezve a reggelit ő elpakol és el is mosogat. Még a házimunkát is ő végzi el helyettem. Na, nem mintha mondtam volna neki, hogy szeretném megcsinálni, de az lenne a természetes, ha én végezném el, mert ő itt a vendég nem pedig én.

A nap csendben telik. Nagyjából kitakarítjuk a lakást. Megkértem Shiroyumét, hogy hagy segítsek neki valamiben, de csak nagyon nehezen engedte meg, mondván pihennem kell. De én nem szeretném feleslegesnek érezni magam és azzal a tudattal ülni, hogy valaki más takarítja ki az egész házat.

Mikor nagyjából már kész vagyunk, közlöm, hogy kinézek egy kicsit a temetőbe.

-         Egyedül szeretnél menni? – kérdi mire igenlő válasszal felelek. A legjobb, ha most tényleg egyedül megyek.

-         Már elég jól vagyok. De tényleg. Nem kell még emiatt is aggódnod. Éppen elég, ha mindent megcsinálsz helyettem… még sok is. – mosolygok rá és felhúzom a cipőmet.

-         Rendben, de vigyázz magadra. És ne csinálj ostobaságot… - értettem a célzást és biztosan bólintottam.

Kilépve a kapun rögtön megcsapott a lágy és kellemes szél. A Nap finoman cirógatja a bőrömet. Néhány nappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom érezni magam a bőrömben. De még is… ez örömmel tölt el.

A temetőbe gyorsan lépdelek minél előbb szeretnék ott lenni.

Kivételesen hamar oda is értem és célirányosan mentem szeretett rokonomhoz. Leültem a sír mellé és hosszasan bámultam a rajta lévő nevet és a még mindig élénk orchideákat.

-         Nagymama… nem tudom kire gondoltál mikor azt mondtad, hogy „egy olyasvalaki hozza ezt el neked, akire nem is számítanál” Talán Hiroyukire céloztál? Vagy valaki egészen másra? Sejtelmem sincs kire gondolhattál… - búgom halkan a szavakat mikor felkapom a fejem. – Az nem lehet, hogy Shiroyumére gondoltál… tudod, ő nagyon kedves ember. Tényleg. De egy egészen más világhoz tartozik, mint én… akkor sem lehetnék együtt vele, ha nagyon szeretnék. – a szavak tonnás súlyként, nehezen jönnek ki a számom. Miért ilyen nehéz kimondani? Miért facsarodik el a szívem, ha arra gondolok, hogy ő el fog menni egyszer. Nem tudom.

Még legalább egy órát töltöttem ott gondolkodással, de semmire sem jutottam és végül elindultam haza. Most csigalassúsággal lépdeltem így kétszer több idő alatt sikerült elérnem az otthon kapuit.

-         Megjöttem. – kiáltom el magam és leveszem a cipőm, majd látom, ahogy Shiroyume felém emelkedve áll meg. Kicsit elpirulok, ezért elemelem, a tekintetem majd felállok.

-         Jó sokáig elvoltál. A nénikéd bármelyik pillanatban itt lehet.

-         Az nem lehet. Csak egy órát voltam el.

-         Úgy látszik, az embereknek gyakran elmegy az időérzékük. Egész nap ott voltál, kezdem kicsit aggódni.

-         Egész nap? – lepődök meg és mire újabb szót szólnék, valaki beront az ajtón.

-         Üdv néked te jó szántóvető! – üvölt rám Ryoko kezében egy nagy üveg szakéval és keresztülcsörtetve rajtunk le is huppan a kanapéra. Még nem volt időm elmagyarázni Shiroyumének, hogy a nénikém érdekes jelenség, igaz, hogy elfoglalt, de az italt sosem vetette meg. – Nanami édes szívem! Már nagyon hiányoztál! – hangja vicces, de kihallatszik belőle az ital. Shiroyumére pillantok, aki megrökönyödve áll mellettem. – Ki ez a sápadt arcú?

-         Öh… hát.. öh a barátom. – mondom nyögve nyelve és rámutatok a célszemélyre. – Ő itt Shiroyume egy nagyon kedves barátom. Átutazóban van, ahogy te is. – mondom mire Ryoko feláll, és felénk emelkedik. Kicsit magasabb, mint én vagy Shiroyume.

-         Barát mi? Hogyne… én meg egy frissen sült tavaszi tekercs. Engem nem lehet átvágni ilyenekkel. Nanami mondd csak meg, ha zaklat és kő kövön nem marad! – tudtam, hogy ez lesz belőle!

-         Hölgyem, ilynről szó sincs. Én

-         Most elmegyek a mosdóba és utána beszélünk! – kiált, majd az üveggel a kezében bemegy a fürdőbe. Ez remek volt…  

Odainvitálom őt a kanapéra és elmagyarázom neki, hogy Ryoko nénikém nagyon kedves egy csupa szív ember, csak néha kicsit sokat iszik, és nagyon félti a szeretteit. Shiroyume bólogatva helyesel, de látom rajta, hogy nagyon kész van ezen a dolgon… az este remélem rövid lesz… nem szeretnék Shiroyume előtt kellemetlen helyzetbe kerülni.