- Aham - motyogja félálomban valami kérdésre, amelyet talán álmában tettek fel. Végigborzolom ismét a tincsét, amellyel egész éjszaka eljátszadoztam, majd ismét halk dúdolásba kezdek, nem árt még neki egy kis nyugodt álom, ha már álmában is beszél csak folyton.

Talán fél óra telhetett el, mikor a plafon tanulmányozása közben az ő hangja töri meg a csend birodalmát.

- Rendben van... - fejem megemelem, bár a mozdulat ellen egész elzsibbadt testem tiltakozik: nyamvadt természeti törvények, ezért is utálok alakot ölteni. Ahogy tekintetünk összekapcsolódik, lusta cica módjára nyújtózik egyet.

- Rendben? Mi van rendben? - érdeklődöm, mire felül, hogy nekikezdhessen a mesének.

- Képzeld... ez az álom olyan volt, mintha nem is álom lett volna. Olyan más volt... Lehet, hogy bután fog hangzani, de nagyon valóságosnak tűnt - mosolya megnyugtat, jó látni hogy végre valóban hasznos dolgot tettem érte, még ha csak ilyen keveset is. - Tudod, a nagymama és én gyakran teázgattunk hosszú órákon át és beszélgettünk. Mindenféle szóba jött... de tényleg. A legapróbb dolgokat is megbeszéltük és most... ugyanaz történt, mint amikor még élt... - szemébe szomorúan pendül a fájdalom a múlt időre, természetes érzés, de végre halványabb, végre kevésbé markol a szívbe, mint tette azt eddig. A búcsúzás sokat számít, a nagyi pedig olyan hirtelen és váratlanul távozott... 

- Beszélgettünk - folytatja. -, de akkor már tudtam, hogy nincs közöttünk. Eleinte furcsállottam, hiszen nem hittem a szememnek - a plafont kezdi szekírozni, ahogy tettem én fél perccel ezelőttig unaloműzőként történeteket olvasva ki a különböző, szinte láthatatlan foltokból. - És mondta, hogy nem marad, csak néhány percig. Szavai még most is itt csengenek a fülemben... "Nanami, a fájdalmat nehéz elviselnünk, mégis ki kell bírni. De sosem egyedül! Mindig van valaki, aki támaszt nyújt, aki átsegít... szeretném, ha látnám a mosolyod. Ahogy boldogan éled az életed minden egyes percét... én tudom, hogy boldog leszel, csak éppen... egy olyasvalaki hozza ezt el neked, akire nem is számítanál" Butaság nem?

- Miért lenne az? - kérdezek vissza. Nekem nem kell mesélni sem a butaságokról, sem az álmok természetéről, mindkettőből rengeteget tapasztaltam már, utóbbiból meg egyébként is igazi szakértőnek számítok. Pontosan tudom, hogy némely álmok nem álmok, csak egyszerűbb az emberi agy számára, ha ilyen formában dolgozza fel a kusza információkat, amelyek betekintést engednek nemcsak a túlvilág, de akár a jövő titkaiba is. - Az életben vannak... csodák... és rád most egy ilyen vár - próbálok valami biztatásfélét kinyögni, de úgy, hogy messze tekeregnek közben a gondolataim, nehéz. Én nem láthattam, amit az idős hölgy megpillanthatott a jövő színes fátylából, és egyre jobban zavar, hogy pont egy ilyen fontos töredék nincs a tulajdonomban.

A gyomorkorgás azonban visszaállít a valóság talajára, dolog van!

- Szeretnél reggelizni? - érdeklődöm, és mosolygásra késztet zavartól vöröslő pofija, és az a hatalmas szerénység, amellyel bólint. 

- Valami kívánság?

- Hát... sok legyen. Kezdek nagyon éhes lenni - elfojtok egy halk kuncogást, ez aztán az őszinte válasz! De inkább nem reagálok semmit, hanem hagyom, hogy szégyenében elsüllyedjen a fürdőszoba ajtó mögé. A lényeg, hogy sokkal jobb hangulatban van és végre éhes. S hogy végre nem érzem azt a belső feszültséget, amely tegnap még majd' szétfeszített. 

Úgy véltem, most ráérek, így elpepecseltem a konyhában. Azt hiszem, sikerült egy újabb tulajdonságot teljes mértékben magamba szívnom, vagy legalább is felerősíteni azt, amely eddig is bennem volt: a főzés iránti szeretetet. Mondjuk emiatt most nem lesz terülj, terülj asztalkám, de mit számít az, reggelire nem is feltétlen jó.

Végül egy adag tea és bundás kenyér mellett döntök, és már halkan dudorászva sütögetem is a tojásos kenyérdarabkákat. 

- Hűűű, de jól néz ki!  - csüccsen le kis idő múlva Nanami, s ahogy szemrevételezem rajta a nemrég vett ruhát, meg kell állapítanom, immáron ez is lóg rajta.

- Jó látni, hogy van étvágyad. Mintha kicsit le is fogytál volna... pedig akkor sem voltál éppen jó húsban, most pedig tényleg sovány vagy egy kicsit. 

- Lehet, de a te kosztod mellett nem hiszem, hogy sokáig megtartom ezt a vonásom - kortyol bele a teájába, de már látszik is az arcán, hogy valami megint foglalkoztatja, valami olyan, amivel nem kellene törődnie. Tipikusan olyanok még a vonásai is. - Shiroyume... Normális ez? Mármint, hogy... nem érzem a nagyi hiányát. Vagyis nem az, hogy nem hiányzik, hanem az, hogy... szóval, hogy is mondjam. Kezdek túl lenni rajta. Rendben van ez így?

- Persze, hoyg normális. De ha így folytatod, fel fogod találni az önsanyargatás új módját, az egyszer biztos - ingatom rosszallóan a fejem. - Hiszen az idős hölgy is megmondta, hogy számára fontos a boldogságod. Számára és számodra is. Ez így van rendjén. 

- Igazad van. nem is tudom, miért jut eszembe ilyesmi... tulajdonképpen ...

A beszélgetésnek a telefon vet véget, amelyet most, ismét csak jó pár nap után végre Nanami vesz fel. Arca, akár a képregény, azonban némi információ hiányában nem igazán tudom értelmezni, mi is játszódik le benne pontosan. Azonban hamar megkapom a kérdésekre a választ, ahoyg letéve a kagylót bejelenti sápatagon: - Ryoko nénikém ma este érkezik... Átutazóban lesz a városban és benézne. Itt is töltené az éjszakát.

- Igen? Az remek - nem igazán tudom osztani a kétségbeesését, nincs abban semmi, ha egy rokon itt akar tölteni egy éjszakát. - Ha jól tudom, rég nem láttátok egymást.

- Igen, persze, de mégis mit mondjak neki, ki vagy te? - kibújt a szög a zsákból, hát ez a probléma.

- Nem kell aggódnod - legyintek. - Ne idegeskedj, én azt majd megoldom. Elvégre ez az egyik specialitásom.

A nap lassacskán telik a legnagyobb nyugalomban. Valamelyest helyrepofoztuk a lakást, hogy azért mégis csak nézzen ki valahogy, aztán míg Nanami a temetőbe megy, én úgy döntök, készítek némi harapnivalót, ha már vendég is lesz. Amint elkészülök, lusta mód kiülök a teraszra, valahogy megnyugtató, annak ellenére, hogy gyűlölöm, ahogy minden elhaladó járókelő megbámul. Egyrészt mert ismeretlen vagyok, másrészt mert talán annyira nem vagyok megszokott látvány könnyed kimonómban.

Egy idő után azonban megunom, és visszahúzódom a lakásba, nem tenne jót, ha leégnék. Ez a test annyira kényes tud lenni...

Az idő egyre inkább vágtat, míg Nanami sehol. Az ideg ismét kezd gyűlni a gyomromban, és már épp azon gondolkodtam, hogy a körmére nézek, mikor nyílt az ajtó, és hangosan elkiáltja magát az emlegetett szamár: - Megjöttem.

- Jó sokáig elvoltál - lépek elé az előszobába. - A nénikéd bármelyik pillanatban itt lehet.

- Az nem lehet. Csak egy órát voltam el - néz rám ártatlan, nagy szemekkel. Nagyot sóhajtok.Hát lehet rá haragudni? 

- Úgy látszik, az embereknek gyakran elmegy az időérzékük. Egész nap ott voltál, kezdtem kicsit aggódni.

- Egész nap? - lepődik meg, én meg azon, hogy kivágódik az ajtó, még a dorgálás is bennem marad, ahogy - ritka alkalom - elkerekedett szemekkel pillantok a berontóra.

- Üdv néked, te jó szántóvető! - üvölt az ismeretlen nő Nanamira, kezében egy sakes üveget lóbálva, és hagy ne mondjam, nem volt túlságosan tele... na de mit is törődik azzal, hogy két fennakadt szemű fiatal bámulja, elrongyol közöttünk, mint a gyorsvonat, körülbelül olyan megállíthatatlan is, majd elheveredik a kanapén.

- Nanami, édes szívem! - óbégat. - Már nagyon hiányoztál! - na persze, de a sake jobban, igaz? Aztán rám pillantva ismét elordítja magát: - Ki ez a sápadt arcú?

A szemem vadul rándul meg, még hogy én sápadt arcú, mintha a házban bárki is sokkal sötétebb lenne, mint én. Bár ha nem a bőrszínemre gondolunk, akkor valóban eléggé fénylek egy bizonyos kanapén terpeszkedő tehénhez képest.

- Öh... hát... öh a barátom - makog Nanami valami válaszfélét, bár nem sikerült először túl határozottra, na de én is le vagyok sokkolva, ő is rég látta, nem vagyunk ilyen alakokhoz szokva. Végül csak összeszedi magát, és rám bökve bemutat: - Ő itt Shiroyume, egy nagyon kedves barátom. Átutazóban van, ahogy te is. 

Erre a trampli feláll, és szó szerint fölénk tornyosul. Azért bocsánat a kifejezésért, de csesszus, ez meg mekkora egy debella állat? Egész kicsinek érzem magam, és ez nem túl kellemes.

- Barát, mi? - mér végig, azt hiszem, a röntgen elbújhatna tekintete mögött. - Hogyne... én meg egy frissen sült tavaszi tekercs. Engem nem lehet átvágni ilyenekkel. Nanami, mondd csaj meg, ha zaklat, és kő kövön nem marad!

Az agyam elszáll!

- Hölgyem, ilyenről szó sincs! Én... - kezdenék bele durcás fintorral, de nemes egyszerűséggel faképnél hagy, miközben helyzetjelentést ad céljairól.

- Most elmegyek a mosdóba, és utána beszélünk!

Már most felhúzott, tehetséges egy némber...

Bár Nanami igyekezett elmagyarázni a helyzetet, nagyon nem békültem meg, főleg, hogy már vagy húsz perce a mosdóban trónol, ha összehányt valamit, megnyúzom. Hogy levezessem feszültségem, megterítettem, Nanamit meg ráuszítottam a nagynénjére, hogy csináljon vele valamit, míg tudok uralkodni magamon...

Nem tudom, mit és hogyan intézkedtek, nem is akartam róla tudni, a lényeg, hogy a nő, bár körülbelül annyi rokonszenvet táplált irányomban, mint én az övében, végre előbukkant, és asztalhoz lehetett ültetni (az általam felajánlott ital megtette a hatását, bár be kell vallanom, nem volt türelmem, így egy csöppet csaltam, de csak egy egészen cseppet, hogy befolyásolhassam).

- Jó étvágyat! - szolgáltam fel az ételt, majd elnyúltam az egyik székben.

- Te nem eszel velünk? - szögezte nekem a kérdést Ryoko néni. Annyira megszoktam, hogy nem kell színészkednem ilyen téren, hogy meg is feledkeztem erről.

- Míg elkészült, jól laktam, de köszönöm a figyelmességét - feleltem, mire egy "annál jobb, több marad nekünk" kijelentéssel kezdett zabálni. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy így is ehet ember, megrökönyödésemet azt hiszem, méltón illusztrálta elkerekedő szemem és bennakadó lélegzetem.

- Elnézést! - emelkedtem fel, majd inkább kimentem levegőzni, mielőtt hányingert kapok nem csak az étkezési szokásaitól, de a belőle áradó sake-bűztől is. 

* * *

A kis pavilont foglaltam be hátul, és lehunyva a szemem élveztem a magam gerjesztette lágy szellőt, s a benne terjengő kellemes virágillatot. Emlékeztettek az otthoni dolgokra, a kis szigetre a magam paradicsomával. De hiába a bódító nosztalgikus ejtőzés, az ő jelenlétét bármikor képes lennék érzékelni.

- Shiroyume? - szólít meg.

- Téged is kikészített mára? - kérdezem viccelődve, de csak azt érem el, hogy lesüsse a szemét, és a lábával kezdje turkálni a földet.

- Igazán sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséget okoz neked...

- Nem szükséges bocsánatot kérned. A kellemetlenségek ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint az örömteli pillanatok. Csak muszáj volt fújnom egyet, mert kezdett felmenni a pumpám, az meg rám nézve lett volna szégyen, ha diszkréten behúzok neki egyet. De tudod, azt hiszem, csak félt téged, és nem tud engem hova rakni, így nem bízik bennem, nem nagy ügy, holnap már felkészültebben fogom tudni tolerálni - felelem, majd magam mellé mutatok, hogy ha van kedve, nyugodtan telepedjen mellém. Arca már ennyitől ismét csillogó, nincs is szükség más nyugtatóra.

Ahogy letelepedik, bátortalanul a vállamra hajtja a fejét. Hogy komfortosabb legyen számára, a vállára teszem a kezem, így jobban be tudja magát fészkelni. Aztán csak csendesen hallgatjuk az éjszaka neszeit. Persze megfordul a fejemben, hoyg nem szabadna ilyen közel engednem, de hogy lehetnék pont most szívtelen, hoyg kezdi összeszedni magát. A máz amely összetartja megrepedt lelkét, még vékony, ha erős kéreggé válik, úgyis minden megváltozik. Ha megtalálom a támaszát, a gyógyszert, amely majd begyógyítja a sebeket, rám már úgysem lesz szükség, dolgom végeztével továbbállhatok, az ellenértéket pedig most már ráérek begyűjteni...

- Nanami! - ordít ki a banya, már a hangjától feláll a szőr a hátamon. 

- Menj csak - intem le, mielőtt mentegetőzni kezdene.

* * *

A csillagok ma is pompázatosan ragyognak. Azt hiszem, kinn felejtődtem, de nem is baj, nehezebb lenne most csak úgy alvást vagy egyebeket színlelni, sokkal pihentetőbb együtt fényleni a csillagokkal. Az ajtónyitódás sem zavart meg, a mostani teleholdas éjszakán bármire rá tudom fogni, miért fénylek annyira, mint a túlvilági lények. Azonban egészen más terem előttem, mint akire számítottam: Ryoko tornyosult fölém komolyan. Arca némi meglepődést sugall, ahogy rám pillant, de annyi eszem van, hogy ne szüntessem meg a ragyogást, majd szép lassan halványítom, különben az életben ki nem magyarázom magam. Ezen kívül azonban megjelenése maga a kemény elutasítás, egyértelmű, hogy ő sem hajlandó emberszámba venni engem, bár ez irányomban talán kisebb sértés, tekintve, hogy valóban nem vagyok az.